Törmelékek

Szánalmas képzet

Téged álmodlak göndör fürtű, kedves képzelet,
s nappalra, józanodva összetépem minden képedet.
Hogy is szerethetnélek, ha arcod folyton változik?
Szánalmas képzet, hisz testben nem Vagy itt!

1998. augusztus 15.


Zeniten túl...

Szomjas kilométerek nyeltek el,
talpfákon kúszva a látóhatár felé,
hol a horizonton a Föld összeér az éggel,
s ponttá szűlül a töltés menti, százados allé.

Talán ott sikerül felednem, a horizont mögött,
s nem kell tovább vonszolnom minden tegnapod.
Egy nap tán eloszlik arcod képe is, akár a hajnali köd,
de ma minden elkalandozott gondolatom emlékeiddel felfalod.

1998. augusztus 15.


Porcelán-figurák

Szép porcelán-figurák, vitrinbe valók.
Festett arcuk üres, érintésük hideg.
Mi hasznuk silány díszeknek? Elcsépelt sallangok,
akár ezernyi bók, szépen szól, de nincs kinek.

1998. augusztus 15.


Árnyak a falon

Tégla, s kő-rengetegben visszhangzó léptek,
koppanásuk monoton zörej, az utcák szívdobbanása.
Közöttük kereslek, akár árnyékokból rajzolt képet,
melyet az alkony festett kopott házak falára.

Nincs már millió-szín álom, csupán a köznapi líra.
Nincs nap csodák vártával telve, hogy újra jönne,
lelkem fehér lapok magányába üvöltöm, leírva,
nem hallatszik már, belevész a szürke közönybe.

1998. augusztus 16.


Táncát idézem

Ruhájának csipke-fodra szállt, s amint pörögve
kísérte forgása ívét, kecsesen átölelte,
s Ő táncolt, mintha Belőle kelne életre a dallam.
A percben karomba venni, csókolni mennyire akartam.
Még nem tudtam, e pillanat örökké nem lehet
csupán az Én ajándékom, Ő a mindenség felett,
az egész világnak táncolt. Még ma sem értem,
miért engedtem el kezét, mikor épp elértem?
Most tűnő táncát idézem, keser-édes balzsam,
mely ott él örökkön egy széttört pillanatban.

1998. augusztus 16.


Játék...

A valóság is tán játék.
Ki is mondhatná? - Nem az!
Ráébredünk egyszer, hogy hamis ajándék
a későn kimondott igaz.

1998. augusztus 16.


Mese-szőtt este

Mese-szőtt este volt, édes álmot, igéző éjszakát ígért,
álomként Te borultál Reám. Fürtjeid kócosan
bomlottak arcomra, s ajkad még egyre kért,
suttogva bár, de szinte követelve, hajszolva vágyam.

Majd pihegve hulltál párnámra, s a fáradt álom
lágyan ragadta magával hiába ellenkező tudatod.
Még egy ideig néztelek, s csodáltam tested az ágyon,
de ragályos álmod lassacskán Engem is elnyomott.

1998. augusztus 16.


Fekete, fekete, fekete...

Fekete, fekete, fekete színek.
Fekete, fekete, fekete szavak.
Sodró napjaink merre visznek,
megrogyva múltunk terhei alatt?

Fekete, fekete, éj-színű ég,
fekete, fekete tájak felet.
Lobogó fáklyánk fénytelen ég,
vakságunk nem adhat látó szemet.

Fekete lélek, lázadó magányban.
Fekete gyászmenet az életünk.
A semmibe nézve jövőnket láttam.
Emberek voltunk egykor, mégis átokká leszünk.

1998. augusztus 17.


Két nemzedék közt...

Lázadj, Szellem, Értelem törd le évszázados gátjaid,
Szabadság, nyiss tért Nekünk! A megszokás ólom-bilincs,
bár a világ bőven ontja ránk konzervatív vádjait,
rózsasziromként hull ránk a kő, foganatja nincs.

Fejet nem hajtunk bölcs uraknak, büszke dac
minden szavunk. Álmaink leprás gyermekek Nekik.
öröktől zajlik két nemzedék közt e furcsa harc,
új hangjaim, gyakorta durva csengését meg nem érthetik.

1998. augusztus 17.


Alkonyi allé

Méla lombjukkal az út menti fák
sorfalat állnak a lenyugvó Napnak,
akárha az alkonyt siratnák,
ágaikkal mind a földre roskad.

A csöndes allé ekképp köszönti
Nap éji társát, a vándor Holdat,
s a kiváncsi csillagok aprócska szemei
lassan a gyászoló fákra hullnak.

1998. augusztus 18.


Törmelékek

Tükörképei az elveszett jelennek,
rég olvasott sorok foszlányai lebegnek
elképzelt levelek sárgult lapjain,
lassanként megfakul a tinta-színű kín,
s a homokra hulló nedves könnyek,
kegyes hazugságai csupán a szemnek,
mely néhanap Bennünk megterem,
akár gyomnövény virágos fövenyen.
Mind törmelékei egy különös múltnak,
fakók, üresek, s már mind halottak.

1998. augusztus 18.


Kiléptél az ajtón...

Kiléptél az ajtón, Én akkor még félálomban
megérezetem a hűvös tavaszt, amint a szobán átlebbent,
beletúrt a függöny fodraiba, s az ajtó halkan
bezárult mögötted. Közös világunk halt meg e percben.

Hallgattam, miként távolodik cipőd koppanása,
s e halk neszt a megrohanó emlékek képe tépte szét.
Az elmúlt pár, röpke év, az a néhány éjszaka.
Mi bűnt elkövettem, hogy nem küzdöttem szerelmedért,

hisz minek a harc, azért, mi ki tudja, létezett-e,
vagy csupán élénk képzeletünk szülte délibáb
volt minden, mit közösen építettünk még pár éve,
de emelt falaink az idő terhét már nem bírták tovább.

Mit Reám hagytál, nem több, mint pár, régi levél,
néhány fénykép, s egy-két ajándék a polcon,
ezeket mind itt feledted, mikor az ajtón kiléptél.
E közös múltat, minden percével, már csak Én hordozom.

1998. augusztus 18.

Lélek

Lényemben él, és mégsem érzem,
agyamban lüktet, és nem értem,
hát mondjátok el Nekem - Mi lehet
e kimondhatatlan, mindenek felett,
hogy belőlem fakad, mégsem Én vagyok,
zúl van mindazon, amit Én tudok,
Mégis általa létezem, s csak Tőle félek.
Magasztos, örökké való, gyílkos, teremtő Lélek!

1998. augusztus 18.


Álom...

Ó Álom, miért is ittam egykor édes méreg-poharadból,
hogy ma kárhozatát kiáltsam egész életemnek?
Vágytam ismerni, tudni, látni. Teremtett anyag burokból,
a megkapott privilégium minden percét, s lásd, újra eltemetlek.

1998. augusztus 18.


Hajnal

Zöld rétek csendje fogadott kóborlásaimban,
ontva virágai ezernyi illatát. Átölelt nyugosztalón,
s Én hevertem pázsit szőnyegén, hogy lássam
a tovatűnő nappal vörös palástját alábukni, túl a kaptatón.

Langy szellő ébresztett hajnaltájt az erdő bokrai felől,
megéreztem, mit az éji árnyak, tudtam, e virradat megöl.

1998. augusztus 18.


Szemedbe néztem...

Szemedbe néztem, s újra láttam múltam tükrében
a gyermeket, ki egykor tündérmesékről álmodott,
hogy hagytam elpusztulni, most fáj szembenéznem.
A néma szemrehányás, mint temetetlen halott.
A pillanat minden ily bánatával e hat év Rám köszönt,
mit közben elkövettem, tán lenne mód jóvátenni még,
hát halomba hordtam az évek hitét, egész versözönt,
s néztem az alkony bíbor-vásznán, miként elég.
Túl a tűz fényudvarán a gyermek késő elégtételért,
szemeidből kinyújtotta bocsánatául kis kezeit. E sok év után elért.

1998. augusztus 18.


Harngként kong...

Harangként kong lelkem elefántcsont-tornyában az üresség.
Elhagyott, téli világ lett nyári, szerelmes üdv-lakom.
Fázós érzelmek az utcasarkon, kabátba burkolódzott esték
csendjében, múló időm sivatagának homok-perceit morzsolom.

Nézem, amint ujjaim réseim kiperegnek, s monoton hullanak,
majd elvesznek a számtalan, megélt perc-tömegben.
Egyszer tán volt értelmük a rég megírt szavaknak,
mára kusza képekké aszottak. Mégis oly nehéz temetnem.

1998. augusztus 19.


Valahol...

Valahol üvölt a szél, s a fjordok szirtfokán
hullámok robbannak az égre, mint ősi vágyak.
Szerelmem ekként ostromolta szikla-szíved hajdanán,
de vallomásaim égbelobbanó szavai semmivé váltak.

A jelen nap magányos sziluettje maradt társam,
amint gyakorta megjelenik az alkony szikláira festve,
s a beálló némaság átölel, hozzám simulva lágyan.
Lelkem felkavart iszap-tenger, magányom üvölt felette.

1998. augusztus 19.