Tépett köntös
Tépett köntösét szorítja egyre, ez maradt
gazdagsága összes kincse közt végül,
a múltból, de ez örökre, bélyegül ráragadt,
s most mázsás koloncként lóg rajta vitézül.
A koldus idő megmarva, tépázva üldözte át
mezőkön, erdők tövis-bokrain hajtva,
míg minden értékét elvesztette. Futva tovább,
csak tépett köntöse maradt. A lelkét odahagyta.
1998. augusztus 19.
Szabad növény
Szülőföldem, belőled nőttem egykor,
korom szabad növénye,
bimbóim mégsem bontottak virágot.
Tövisként törtek az égre.
1998. augusztus 20.
Elszáradt levélként...
Elszáradt levélként hulltak a napok.
Múlandó időm avarján keltem át,
mely, mint vihar korbácsolta tenger, hullámzott,
s e szél sodort Engem is tovább.
1998. augusztus 20.
Rácsfonatú percek
Két vékonyka kéz, két csonttá aszott láb,
s a test mintha alig tartaná e kortalan gyermeket.
A szögesdrót határolta térben az idő rég megállt,
s Ő feledte már, mióta szorítja a rácsfonatú perceket.
1998. augusztus 20.
Gyászos tükörkép
Gyászos tükörkép lebeg a vizen,
sötét, akárcsak jelen álmaim.
Rémképek születnek lelkemben,
s üldöznek végtelen, agyam idegszálain.
1998. augusztus 20.
Üres...
Szép szavaim, akár üres korsón, angyali máz,
de lehelletem bűze nem hagyja feledni, miként rothadok,
ahogy bensőmben tovaterjed a métely, lassan leigáz,
mégis lelkem fellázad a test gyílkosa ellen, dacolva szárnyalok.
Káprázat perceit meglopom, ez az, mi éltet,
bár testem rongyokká szakadt kabátjának súlya húz.
Még nem eshetem el, csak ha jő majd a végítélet,
s egy izzó hajnal álmaimmal millió darabra zúz.
Óh, bár levetkezhetném néhanap kínzó mivoltom,
csak lennék anyagtalan, szélsodorta szellem!
Testem mázsás kolonca nem lenne többé börtön-otthon,
melybe tiltott vágyaim rabként elrekesztem.
Lennék parttalan óceánon sodródó lélek-hajó!
Nem hallanám az emberiség gyötrő tudatának zaját,
s nem rémisztene az ébredéskor megrohanó való,
melyben a hazug álszemérem kioltja önmagát.
De inkább tüdővészes rongyaimban járjak,
mint szürke tucatjává fakuljak e nihil-világnak!
1998. augusztus 21.
Megfulladok!
Merre Vagy? Cserben hagytál.
Magaddal vitted a levegőt.
Megfulladok a beömlő reggeli Napnál,
nyitott ablakom mögött.
1998. augusztus 21.
Újra álmodtam
Újra álmodtam, de álmaim rothadó múltat idéztek.
Forró zajoktól hullámzott a föld, kitörni készült,
vérszínű lávát okádott torkán, majd elenyészett
a zaj, mint vihar előtti csönd, s a tájra ráfeszült
a némaság. Vizet láttam aztán, mely folyammá duzzadt,
a Dunát láttam alant, s tükrén jövendő önmagam,
akár hitvány utánzatát, hajdan nemes képnek, de meghasadt,
amint konok mosolyú képébe a követ belevágtam.
1998. augusztus 21.
Szabad gerle
Láttam, mint szárnyal gondtalan, szabad gerle.
Hirtelen puska dörrent, a golyó húsába tépett.
Láttam, miként hullt alá, véget ért szabad röpte,
s fekete varjak estek még meleg tetemének.
1998. augusztus 22.
Maskarák
Öltönyben pózoló maskarák közé küldenek,
idegen táj. Ó, mennyire nem kívánlak!
Miért vetkezzem ki önmagamból, hogy megfeleljek
e képmutató arcokból szőtt világnak?
1998. augusztus 23.
Tükör-arc
Papírfecnikbe téptem leírt, üres jelenem.
Ki tudja, a tükör torzít, vagy arcom lett idegen?
Arcátlan mosolyát hiába zúztam szét ezerszer,
tovább gúnyolt ezer tükörcserép szemével.
Éveken át, mondd, miért üldözöl, zsarnok-arcú lélek?
Lásd, hányszor széttörtelek, s most mégis darabjaidon élek.
1998. augusztus 24.
Ég, Föld, Nap, Árnyék
Ég, ne hívj! Föld, ne várj!
Már nem tartozom közétek,
bár a Nap fénye ezernyi báj,
mégis az Árnyékba visszatérek.
1998. augusztus 24.
Szép csendben...
Szép csendben elásom Magam,
csupán égre emelt arcom éri fény.
Még látom burján fűvé váló hajam
a szemebe csorgó iszap ködén.
Majd átölel a rög, az ősanyag.
Hát újra visszatértem kezdetemhez!
Mint érett kalászból elhulló mag,
temetkezni készül, közelgőn a télhez.
1998. november 15.
Hány lépés még...?
Eltakartad nyaram, őszi Köd,
s visszatérni nem enged vas-függönyöd!
Hová vezetsz? Itt dermeszt a szél.
Mondd, hány lépés még, hogy jő a tél?
1998. november 15.
Múlandó lesz minden
Múlandó lesz minden, és szűkre szabott,
ha oly dolgokat vársz Tőlem, miket nem adhatok,
s meglásd, a végén semmi sem marad,
csupán egy csók emléke, mielőtt felkel a Nap.
1998. november 15.
Gondolatok
Századom mocskát Én is hordozom.
Létem, céltalan kóborlás a ködben.
Magányom éjszakák csendjébe suttogom,
de mindaz, mi most Vagyok, múltamból örököltem.
1998. november 20.
Árny
Árny ébred az alkonyatban,
s végigkúszik a falakon.
Fekete árnyék szárnyra kap,
és száll, már száll a vak éjben.
1998. november 29.
Kint és bent
Füstbe burkolódzott, romos század.
Szé hordja el a kiégett álom-hamvakat,
szürkébe vonva a kopár tájat,
s a törmelékek közt üszkös csend fogad.
Relatív csend ez, kisértet lárma,
a fül süket, csak a lelkem szakad bele.
Kivűl a halál némasága,
belül millió sikoly a gyász-zene.
1998. november 29.
Lélek nihil
Falak közé zárt lélek nihil,
hideg tapintás a szürkeségben,
s a megfoghatatlan lassan lebír,
maga alá temet. Csak fekszem.
Nincs gondolat szította lángolás.
A mennyezet lassan Rám feszűl,
megmozdulnak a falak, forog a lakás,
s zsibbadt tudatom aloholba züll.
1998. december 6.
Vonszolva álmodat
Halott érzelmek, fekete holló az égen,
hóba hulló fekete árny. Fekete-fehér,
éles kontúr, lélekfagyasztó hideg, a télben
vágyva Nap melegére, tűnt szerelmedért.
Kárhozat! Sivár, fehér világ fogad.
Kilépve az őszből, bármerre indulok,
örök árnyékként vonszolom álmodat,
melytől a jelen börtönné változott.
1998. december 24.
Száműzött
Ó, szánalmas sors, kisérteted lettem,
árnyékként létezve saját életemben.
Éjszakába bújok, a sötétség eltakar
e világ elől, mint őszi földet az avar.
Őrült szellem, száműzve önmagát örökkön,
mert saját léte lett láthatatlan börtön,
s a kulcs a múltban, valahol elveszett,
Te tán megtaláltad, de ki nem eresztheted!
1999. január 26.
A madár és a lét
A szellem a legsötétebb, s legvégső határ,
partjait ostromló, képzelet-óceán,
a még egyre verdeső, lelőtt madár,
lassan ellobbanó tudatával, felhők hátán,
még száll, majd hirtelen alábukik. Zuhan
egy ismeretlen föld felé, s beleolvad,
mintha része lenne. Már nem moccan.
Elcsöndesült a lét, végre hallgat!
1999. január 26.
Szavak és hangok
Szavak kiejtve, szavak papírra vetve,
fehér lapokon éledő, tinta-arcú lelkek.
Hangok, kint elhalva, s bennünk eltemetve.
Hangos világ-zaj, s halk nesz, hogy létezek.
1999. március 2.
Hatalmas kígyó...
Hatalmas kígyó a társaság.
Körülvesz, rám tekeredik, fojtogat,
s lelkem néma sikollyal tekint
a szabad égre, melyből lezuhant.
1999. március 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése