Menekülő tudat

Menekülő tudat

Az időből kimenekülő tudat
a nemlét  küszöbére téved,
hol szétfolyik a szilárd anyag,
s elmosódnak a rögzült képek.

Csak áll kábán, értetlenül,
míg szemébe zuhan a látszat.
Így a mindenségnek megkövül,
mint katatón test a világnak.

Szemléli, miként hullik szét
a laza elméletekből szőtt való.
Míg a kés lassan átszántja erét,
mert balgán hiszi, így minden megoldható.

2011. szeptember 14.


Festő

Elgémberedett újjaid közül kifordul az ecset.
Reszketeg vonalaid absztraktciói közt,
zavaros álmaid értelmét hiába keresed.
Tán egy új, más festette vászon előtt
megtalálhatod azt a választ, mit alkotni félsz,
mert bárhogy is fogsz neki, elvész a tartalom.
Valami groteszk látomássá torzul az egész,
s még a szépséges táj is merő borzalom.

Miért alkotsz mégis, mi hajt tovább?
Hogy újabb színekkel csúfítod a képet,
mely így elpusztítja saját magát,
s meddő tartalmát már Te sem érted.
Ragadj hát kést, s kaszabold teremtményed,
zúzd szét rettentő arcát, nyomd el sikolyát,
mely ott ég agyadban! Már szinte érzed,
ahogy maga alá temet ez a festett világ.

2011. szeptember 15.


Nem Vagyok...

Nem Vagyok sem hű, sem igaz,
csupán egy korhely, pimasz,
ki félresikerült rímeket kovácsol,
bárki más, s a maga fájdalmából.

Néha az egész világ Vagyok, máskor porszem,
s gyakorta a tegnapokra sem emlékszem.
Reggelente bódult kábaságból ébredve,
eszmélek elvesztegetett életemre.

Csak az alkohol nyújt némi feledtető
álmot, mit megrabol a tolvaj idő.
Így lettem jelenemben tétova kísértet,
tekintetem folyton a múltba réved.

Unottan, lassan elfogyasztom létem éveit,
a kedélyes társaság, már émelyít.
Csak el a zajos tömegből! Kilépek az ajtón
észrevétlen, s magam mögött csendben behajtom.

2011. szeptember 18.


Őszi este

Megsárgult levélcseppekben,
pereg le a fákról az ősz.
Egy kopott padon ülve figyelem
az utat. Tudva, úgyse jössz.
A zizegve haldokló levélpázsiton
hullámokat vet a szél, s a nap
arany fényében e tarka óceánon,
a kopaszodó fák árnyai ringanak,
de már fáradni látszik a nappal,
fényes korongját az alkonyra jajtja.
Elcsendesül a cserregő madárdal.
Az ég mélykékre vált, s alatta
millió apró mécsként felébred
az esti város, fénypászmáival.
Az égbolton csillagszemek égnek.
Egy füstös bisztróból zeng a dal,
s az utcákon is ritkul a tömeg.
Csupán néhány szerelmes andalog,
míg más munkából hazafelé siet.
Zsúfoltan döcögnek tova a buszok.

Anyám már biztos nyugovóra tért.
Egy korsó sör most oly jól esne,
ha sovány tárcámban lelek pénzt,
tán szebb lesz ez az őszi este!

2011. szeptember 19.

Búcsú négy sorban

Álmaimból fontam töviskoszorút Neked.
Démonjaim istennőjévé tettelek.
Szenvedtél, láttam, hisz nem Vagyok vak,
így inkább szó nélkül elhagytalak.

2011. szeptember 30.


De profundis

A lelkemben dúló végletek
lassan felemésztenek.
Csak égre emelt kezeim üvőltenek,
míg az ajk némán remeg.

2011. október 2.


A hiábavalóság dühe

Meddőn áramló tudat.
Rég kialudt csillagok fénye
izzik a szemekben. Kutat
valami felfoghatót, hogy elérje
kinyújtott elméjével azt a parányi,
sugárban úszó porszemet.
Tán képes a rácsok közt kiszállni,
ha majd Ő is ott lebeg
a néma szemcsék között,
túl a betört ablakon,
melyet véres keze ütött
néhány perce, s a meszelt falon
szétkente a vöröslő dühöt.

2011. október 2.


Álmaim fekélye

Álmaim megcsomósodnak,
s kitüremkednek testemen,
mint sok, fekélyes hólyag.
Megannyi gennyes fertelem.

Néha, mintha lüktetnének,
s vándorolna mind, bőröm alatt.
Egy életre kelt, százfejű féreg.
Én Őt táplálom, Ő vízióimat.

Hol itt, hol ott látom felbukkanni
borzasztó púpjait, amint halad,
araszolva zsigereim nyúlványai
közt, eleven húsomra rátapad.

Lassan felfal, s megemészt,
míg csak a váz, a bőr marad,
s belül Ő uralja már az egészt.
Már nem Én leszek, csupán az élő daganat.

2011. október 6.


Egy régi ház

Különös, régi ház ez, a mellékúton.
Falait borostyán, s vadszőlő folytogatja.
A nedves talajból téglái közé oson
a zöld penész, felkúszik az ódon falakra.

Már rég csak szellemek tanyája e lak.
Bedeszkázott ablakai mögött üres szobák.
Hiába járom végig, már nem talállak,
mindenütt rozsda, s kosz. Érzem a doh szagát.

A pdló recsegve nyög, s port szuszog,
míg tapogatózó kezeimbe pókháló akad.
Korhadt deszkák közé temetett lábnyomod
már nem kutatom, hadd fedje a pergő vakolat.

Úgy távoztál, hogy nem köszöntél el senkitől,
s amint kilépek a kapun, a ház is összedől.

2011. október 9.


Levelek

A májkórosan besárgult levelek,
akasztott latrok módján, a szélben
hintáztatják kiszáradó létüket.
Alattuk méterekbe szűkül a végtelen.

Lassan eresztik el az ágak,
mint a nyár emlékének aszott
gyümölcseit, tán vissza vágynak,
hol láttak még szebb napot.

Mégis hullniuk kell. Sorsuk ez.
Libegve szálldosó mulandóságuk,
csupán az ősz varázsa. Fakuló színek,
s képük a pillanattal a múltba fut.

2011. október 24.


Titania

Oly mélyen szeretlek,
amilyen mély lehet a sötét.
Lelkemből kivetlek,
s képed ezerszer tépem szét.

Majd újra átölelem emléked.
Gyílkos bűntudatommá leszel.
Nem kérek Tőled kegyelmet,
hisz árnyékod Én szerettem el!

2011. október 28.


Pusztaság

Lélektelen pusztaság ölel.
Fáradt és nehéz lett az út.
Szememben kiégett közönnyel
figyelem, amint a semmibe fut.

2011. november 2.


Hitem...

Hitem annyi csupán,
mi átsegíthet e napon,
s egy átvirrasztott éjszakán
túl, majd ezt is elhagyom.

2011. november 2.


Egy esély

A föld tuja, nem öregszel,
s a kövek őrzik majd álmod.
Léted röpke percként múlik el.
Illanó pillanat egész világod.
Az idő egy szelete Neked jutott,
s Te egy falással bevégeznéd.
Ne siess oly nagyon! Nem látod,
a lakoma élveztére egy esélyt
adott csupán az Ég!

2011. november 7.


Hajnali vágyak

Árnyak lépcsőjére hág a hajnal,
s az égbolt tengerébe csobban,
teleszórva millió felhő-pamaccsal.
Testedet itt tartom még karomban,
becézve a már elhagyott burkot.
Szemeidben kutatva lelked után,
de tekinteted hideg, közönyös, halott,
s ajkam hiába zörget ajkaid ajtaján.

Nézd, vöröslő Napkelte ragyog!
A vértől ázott, néma mennyezet
csak figyeli, amint szikrázva kavarog,
izzó vágyam, kihűlt tested felett.
Majd megfolytott szerelmünk tetemén,
bujaságunk fellobban, s elvegyül
egymásban. Lassan betakar a fény.
Két lélek tobzódása együtt, s mégis egyedül.

2011. november 7.

Márvány nászi ágy

A halál sem bírhatta le,
csak csendben elszunnyadt,
s romolhatatlan szépsége
átragyog a múlandó anyag
kárhoztatta féreg-toron.
Márvány piedesztálra vetett,
időbe fagyott nászi ágyon,
csókom borít rá szemfedelet.

2011. november 19.


Kiégett ember

Önnön szavaid törnek ellened.
Telerótt soraid, mint kiélezett
pengék, hasítják át igazságaid
már amúgy is rongyos vásznait.

Egykor mind büszke vitorlaként
dagadt, befogva ihleted szelét,
s most zsebkendőnek is kevés,
mit meghagyott a durva kés.

Hajód is csak vánszorog, a tenger
játékszerévé Te tetted! Kiégett ember!

2011. november 20.


És leszáll a sötét

Az agy némán felsikolt
a bolondok ketrecében,
míg rója meddő köreit.
Belekapaszkodva tudata
legutólsó morzsáiba,
melyek szétperegnek
a szemei előtt elfolyó
padló, görcsös deszkáin.
Majd a görcsök szemekké válnak,
s kaján örömű tekintetükkel
belemásznak, mint a pondrók,
elméjének legalsó bugyraiba,
hol a félhomály besűrűsödő
masszává csomósodik,
és saját kétség-kísértetei
kiröppennek ajkai résein.
Hát ez lett a végső sóhaj,
mielőtt a sötétség leszáll,
s katatón közönybe dermed
az üres vázzal az öntudat.

2011. november 22.


Az út

Nincs út oly végtelen,
mint amit kényszerrel köveztek,
s akár vaksötét éjjelen,
botorkálsz rajta egyre messzebb.

Sánta akaratodnak mankót
ad a szükség, s talpadra ragad,
mit számtalan lépted elhagyott.
Cipődön vonszolod egész hazádat.

Csak a kietlen puszta vezet.
Közötted minden egyhangú, s kopár.
Jövőd még nincs, múltad elveszett,
csak az út létezik, mely magába zár.

2011. november 23.

Átkozott...

Átkozott lettem,
művészetben, szerelemben,
s fantomokat kergetve,
száll Rám minden este.

Szeszben bőven ázott,
könnyűvérű lányok,
telt pohárral hívogatnak,
pőre testükkel elragadnak,

de már nem ajz fel,
mi lángokkal nem ölel.
Mert tűz kell a vágyhoz,
mely újra, s újra feláldoz.

Önnön máglyámon ragyogva,
tán még Érted is lobogna
egy pár órányi kéjjért szívem.
Szeretve mégsem lennél, azt hiszem.

2011. november 24.


Őszi, pesti este

A benzingőzben sárgára füstölődött,
útmenti fény-fák a sáros kövezetre
ejtik pászmáik. Halvány, sugár-ködöt
lehelnek az est lepte városi légbe.

Csendesen morajlanak az utak,
fénybogarak suhannak tovább,
esőlébe gázolva, fel-felcsapnak,
hogy riadtan ugrik szerte sok kabát.

Szürke levesben gőzölög a város,
s esti zajt kántálnak a házsorok.
Míg a járdasziget szélén a sáros
folyam, az embermasszával tovább kavarog.

2011. november 29.

A Lét sikolya

Züllött értelem

Itt tántorog részegen
a lezüllött értelem.
Nekiszédülve falnak, fának,
s minden szava csupa gyalázat.

Üveges szemekkel körbe néz.
Fogódzót kutat a gyenge kéz,
remegve, akár pohár után
a sarki kocsma asztalán,

de csak az esti légbe markol,
kábán az áldomási bortól.
Hisz ivott barátra, egészségre,
minarra, mi akkor jutott eszébe,

s most a parki lámpák alatt
keresi, mi méltóságából maradt,
és végül lemondóan a földre dűl,
s elalszik morogva. Egyedül.

2011. augusztus 2.

Szerelem

Mint irdatlan, kámzsás tömeg,
egy roppant árnyék lebeg,
csillagokat, Holdat eltakarva,
lassan Rád borul, lelked akarja,
s amit még kíván, mind megadd.
Tépi, szaggatja élő húsodat,
míg fel nem üvölt minden ideg,
s csókjai nyomán átjár a hideg.
Csontodba mar, hogy kitépje.
Ezt kapod szerelmedért cserébe.

2011. augusztus 9.


Tűz

Ha kövek közé rekeszted, a tűz is csak rab,
foglyul ejti szerelmesen néhány fadarab,
s Ő forró csókjaival beborítja,
átöleli izzón, testébe marva.

Buja nászukból aprócska szikra pattan.
Szökik a légben, bújik bozótban.
Először, mint gyámoltalan gyerek,
egy ág végén pislákolva remeg,

de amint végre erőre kap,
felfal hatalmas erdőket, városokat.
Lángoló szemekkel kutat prédára lesve,
s lakomájától fénybe borul az este.

Vérszomjas hordaként zúdul a világra,
minden élőt elpusztít hatalmas étvágya,
s ha megemésztett jelent és múltat,
kifáradva saját hamvába fullad.

2011. augusztus 16.


Föld

A hideg közöny, mely szilárdan áll lábaid alatt,
de megőrzi lépteid nyomát, s majd befogad.
Létezésed porszem, csak megtűr a hátán,
mint pazarló gyermeket, s elborzad láttán,

mit művelsz testével. Ha felbőszíted,
ledönt várost, felszít alvó krátereket,
hogy átokként okádja, pusztítón Reád,
minden alkotásoddal elkövetett hibád.

Míg újra végtelen csend lesz, béke, nélküled,
hisz ezt a földet léteddel csak Te szennyezed.

2011. augusztus 17.


Rab lélek

A bilincsbe vert idő vonszolja láncát,
ahogy rabmenetben körbe, körbe jár.
Arcára a sors vésett ezer barázdát.
Üveges szemeiben látszik, tudata messze már.

Maga mögött hagyva rácsot és falat,
lassan beletűnik az árnyrengetegbe,
valahol, a távoli horizont alatt
nem lesz már testének rabja lelke.

2011. augusztus 20.


Styx

Egy vékony ágon
hintázom,
a szakadék felett.
Alattam meredek
sziklafal zuhan a mélybe,
hogy a Styx folyót elérje.

Odalent a víz árja bőg,
tajtéka csupa gőg,
s morajló indulat,
mely mohás kövekre csap.
Habjaiban holt lelkek küzdenek,
de az ár tovaragadja mindűket.

Az ág tart még,
ám vonzz a mélység.
Nekem is ugrani kéne,
zuhanni háborgó vizébe,
hogy magával sodorjon a folyam,
s feloldódjak benne nyomtalan.

2011. augusztus 23.


A Lét sikolya

Sötét köpönyegében jött a vég,
gyertyák kanócát viaszba fojtva,
s a Lét felsikoltott: Ne még! Ne még!
Csak egy percet adj, hogy magába szívja

kialvó tudatom mindazt a  színt,
melyet millió képzelet álmodott,
hogy így vigyem magammal képeit
e világnak, hol élnem adatott!

2011. augusztus 20.


Quasimodo édenkertje

Felhős, csillagtalan éjjen
Hold világít sápadt fényben.
Vén toronyban üt az óra,
kattan rozsdás mutatója.

Sötét szárnyak felsuhognak,
húrja pendül vén koboznak.
Árnyak kelnek, táncot járnak.

Síri dallam száll a szélben,
hű dalnokát elrejti mélyen
templomkertben nehéz kőlap.
Csak zene szól. Fel nem támad.

Csak zene szól, nagyon halkan,
s elenyész a pirkadatban.

2011. augusztus 23.


Az idő

Fejed felett keselyűként köröznek a percek.
Időmorzsáid, mint koncot, eléjük veted,
míg jelened törmelékeinek porát kavarja lépted.
Körbenézel az ismerős utcákon, utad elveszett.
Unod már a monoton, színtelen napok sorát,
de ifjú Vagy még, miért ne pazarolhatnád!
Míg arra ébredsz, hogy tíz évet vénült a reggel,
s Te álomvilágban jártál. Most végre ébredned kell!
Fuss hát, rohanj, tűnő pillanataid szellemét kergetve,
mely áttűnik lassan lényeden, s elszáll a fellegekbe!
Az időt nem marasztalhatod, hisz az órád ketyeg.
A vég észrevétlen közelít, mielőtt a homok lepereg.
Éveid ponttá zsugorodnak, időd napokba szűkül,
kezeid ráncaiból olvasod jövőd, hajadba ősz vegyül.
Rettegve zársz ajtót, ablakot, hogy kirekeszd kétségeid.
Fogyó időd könyvének utólsó sorait
más írja. Készen állsz, ha a halál szobádba nyit?

2011. augusztus 26.

Világtalan lét

Szánalmas, világtalan lét,
kit a vak sors vezet,
nem tudva, hová lép.
Kezei mindenütt falat érintenek.
Körbe bástyázott magány,
közönybe burkolt zarándok.
Nincs kapu erődjének falán,
újra csak egyhelyben topog.
Bár úgy sem látja, merre halad.
Megáll, s a csöndbe mered.
Remegő keze a semmibe tapogat,
keresve egy másik kezet.
Reménye a sötétbe hullt.
Neki már egyszínű jövő, s a múlt.

2011. augusztus 28.

Gyílkos szerelem

Két kezem nyakad köré fonom.
Érzem, amint lényed halkan lüktet.
Majd megfeszül minden izom,
s kialszanak szemeidben a fények.

Hajad ziláltan arcodba hull,
már nem ellenkezel Velem.
Csak nézel meredten, konokul,
de tekinteted már idegen.

Nem szólsz. Torkodra forrt
az utólsó lélegzeteddel
minden hazug mondatod.
Hallgatnom többé nem kell,

de még tartalak, s nagyon lassan
táncolni kezdünk. A szoba forog.
Végleg itt nyugszol karjaimban.
Némán figyellek... s Veled pusztulok.

2011. szeptember 1.


Lábnyomok

Boldogtalan lábnyomok vánszorognak,
a porban vonszolva nyűtt emlékeik,
mint lágerek népe, oly aszottak,
s testükön ronggyá foszlott a hit.

Nem nézek hátra, de tudom, követnek,
mint éhező koldusok a kenyér szagát,
mert múltam részei ezek az ocsmány férgek.
Mind Én Vagyok, s mind egy-egy néma vád.

2011. szeptember 1.


Nem Téged gyűlöllek

Nem Téged gyűlöllek,
csupán önmagam Benned.
Azt a gyámoltalan ebet,
ki lesi minden léptedet,
mert saját léténél gyötrőbb Neki,
hogy imádottját elveszítheti.

Nem Téged gyűlöllek,
csupán amivé lényem tetted.
Azt a meghunyászkodó,
saját elveivel harcoló
embert, kinek fontosabb Vagy,
mint bármi, mit az élet adhat.

Nem Téged gyűlöllek,
csupán azt a percet,
melyben találkozott utunk,
de dűlőre so'sem jutunk,
mert szerelmemért Téged okollak,
hogy önszántamból adtam magam fogolynak.

2011. szeptember 4.


A megfagyott szoba

Egy székre levetett kabát,
mely beitta a dohányfüst szagát.
A földön néhány, elszórt papír.
A levesestálra ráalvadt a zsír.

E borongós csendélet homálya
borul rá az időbe dermedt szobára.
Ki kéne nyitni végre az ablakot,
mert megfulladnak odabenn a bútorok!

A képeket is vastag por takarja.
Tán még ismerős arcok vannak alatta,
s a szürkeségből felvillanó, néhány szilánk,
egy vitrin üvege lehetett hajdanán,
de oly rég volt már, hogy szinte nem is lehet,
a széthullt cserepekből összerakni egy eltűnt életet.

2011. szeptember 4.


Ingovány világ

Uram! Inog kereszted!
Tán rossz alapra helyezted.
Ingoványos ez a világ,
mindent lehúz a láp.
Ha rossz helyre lépsz,
tested, lelked belevész.
A fel-felvillanó lidérc-fények,
csak még mélyebbre vezetnek,
s bezárul mögötted az iszap,
felfalva lábnyomaidat.
Hited kevés, hogy fennmaradj,
nem adhat szilárd talajt.
Vakon botorkálsz előre.
A semmibe lépsz, vagy a jövőbe.
Még egy halk cuppanással tovább,
léptekbe szűkül az egész világ.
Hisz ki tudja, melyik lesz az utólsó,
s Téged is magába szív e sár tó.

2011. szeptember 4.


Karácsonyeste

KInt ropogósra fagyott a tél,
s idebent ez a különös némaság.
Látom, amint anyám hozzám beszél,
de valahogy mégsem hallom szavát.

Kezében mécsessel, lassan lépked.
Az öreg karokban reszket apró fénye.
Az utcán az este is egyre vénebb,
az éjszaka már sietve jő elébe.

Anyám léptei egyre távolodnak,
amint alakja eltűnik a kisszobába.
Szólni kéne! De mit is mondjak?
Csak némán tekintek utána.

Majd szemem az asztalra téved,
hol egy fenyőág hullatja tűit.
E lakásból elköltöztek az ünnepek,
s most itt bent is minden hidegnek tűnik.

2011. szeptember 5.


Múlt szerelmek

Hálával említem azt a napot,
mikor az első elhagyott.
A másodiknál fel sem néztem,
nincs is Róla már emlékem.

Kik utána következtek,
csak pillanatai életemnek.
Nem érzek semmit, nem is bánok,
hisz utam végén nem Ti vártok.

2011. szeptember 9.

Sötét álmok

Holdvilág

Meglehet, tán mert éjfélkor születtem,
a sötét ég zarándokában több kedvem lelem,
ha alkonyat után az izzó csillaghadak
élén, az égbolton méltósággal áthalad.

Enyhet nyújt a tűző nappalok után,
ha hűs esti szelével frissíti fel szobám,
s míg kint a zajló város szendereg,
világánál megírhatom néhány versemet.

2010. július 26.


Ha nem jő az ihlet

Néha túl csendes az agy,
s cserben hagy minden gondolat.
Mit írni akartam, mind elfeledtem,
csak egy üres lapot tartok kezemben,

s ha egy szó sokára mégis megragad,
hiába írom le, csak egy magányos szó marad.
Elfagyott rügyként nem bont virágot,
csak ürességemen gúnyolódva áll ott.

Hiába a máskor csapongó képzelet,
most hallgat, nem nyújt segítő kezet.
Bárhogy is próbálom, hiába küszködök,
csupán a némaság, mely mindent betölt.

Nem születik vers, csak kusza szótömeg,
s a tudás, hogy nagy költő soha nem leszek.

2010. július 27.


Mulandó csoda

Az élet csupán egy mulandó csoda,
képzelt eszmékért ne dobd hát oda,
s ha mosolyogva üríted ki a méregpoharat,
hőssé még akkor sem avatod magad.

Csupán az ostobaságnak állítasz szobrot,
magad köré gyűjtve az összes bolondot.
Elhitetve velük, hogy nemesek céljaid.
E hibás nézet Téged is tévútra vitt,

s másokat is magaddal rántasz a halálba.
Ó, Te önhitt, Te megátalkodott, Te gyáva!
Lásd be végre, az élet egy mulandó csoda!
Az őrületért mégis hány csodát dobnál oda?

2010. július 27.


Létem

Egész létem
csak árnyék a térben,
s a néhány lélegzet,
melyet még megenged
a sors e sártekén.
Csupán por marad majd helyén,
de amíg látlak,
részeként e gonosz világnak,
addig még van értelme, hiszem,
hogy nem hiába dobog szívem.

2010. július 31.


Költészet

Lássuk be, tolvaj a költészet.
Folyton meglopja a szépséget,
hogy darabjaiból rímet faragjon,
s szavak foglyává tegye egy papíron.

Ha kell, önmagát is kirabolja.
Ő lesz az úr, és Ő a szolga,
s Ő a legkevélyebb alázat.
Ő az érzelmek koldusa, a többi csak látszat.

2010. augusztus 1.


A kép

Szép, tiszta vászon.
Add hát, hadd mocskolom
pár durva ecsetvonással,
ahogy szellemem szárnyal!

Oly képeket festek,
díszes közönségem, Nektek,
melyektől téboly nemz az agy,
s maga a szem is elborzad.

Ecsetem a végtelenbe mártom,
s felboncolom a vásznon,
minden, lázas agyamban megfogant,
iszonytató rémálmomat.

2010. augusztus 1.

Hantok közt

Hol Vagy kedves érzés? Oly rég eltemettelek,
már magam sem lelem meg sírhelyed.
A fejfák közt melyik mutatja arcod?
Nem talállak, csak a néma gesztenyesorok
ringatóznak a meleg, nyári szélben,
álmaimról Nekik is de sokszor meséltem,
de mindük ajka néma, s a szemük vak,
soha nem felelnek, csupán hallanak.

Fáradt vagyok. Tán egy más nap újra eljövök,
megint hasztalan bolyongni a hantok között,
s újra megpróbálom majd felidézni azt a napot,
mikor becéző szavaid zenéje végleg elhallgatott.

2010. augusztus 1.


Papírsárkány

Álmokat, papírsárkányként kergető gyerek,
hunyorogva néz fel a napsütésbe,
miközben távolabb már gyűlnek a fellegek,
de Ő mindebből még semmit sem vesz észre.

Csak az égben csapongó sárkányt látja,
amint a zsinór végén tekeregve szárnyra kap.
Papír testét a szél egyre feljebb hajtja,
szinte már úgy tűnik, a felhőkbe harap.

Majd elcsendesedik a lég, s alázuhan.
A gyermeki álmok is ekképp érnek véget,
mikor a sors megszólít: Nőlj fel fiam!
A könyvből olvasott csodák mit sem érnek.

2010. augusztus 1.

Csak ez maradt

A világról mit sem írhatok, hisz nem létezem benne,
az Én világom csupán az az apró szoba,
melyben ott lakik múltam minden szelleme.
Nagyon kérlek, Te már ne lépj be oda!

Nem Neked való. Ott árnyak pihennek,
s minden recsegve korhadó bútordarab
magába szívta már eltűnt lényüket,
de ott az én helyem. Számomra csak ez maradt.

2010. augusztus 2.


Séta közben

Szegény a világ, amelyben élek,
s általam is csak még szegényebb.
Ó, bár lenne rá megfelelő szavam,
hogy méltóképp magasztaljam!

De Én csupán a mocskot látom.
Rozsdás a korlát, melybe fogódzom,
s az utcán is a máladozó házfalak,
amerre esti sétám elhalad.

Jó volna látni a megannyi szépet,
melyet most felfal az enyészet,
de csak a múlandó, ami megragad,
az újra so'sem élhető pillanat.

Hiába ölelem, markolom, kihullik
kezemből minden perc, s elenyészik,
még mielőtt a poros kőhöz érne.
Csak az ürességet hagyja itt cserébe.

2010. augusztus 2.


Az éhség

Az éhség, melyet se kenyér, se hús nem csillapít.
Éhség mindarra, mi megadatott, de elveszett,
mert elfeledtem megragadni mulandó értékeit.
Amiben akkor hittem, e jelen nihilbe vezetett.

Kitől kérjem hát számon, hibás döntéseim?
Úgy gyűlölöm ezt az áthatolhatatlan némaságot.
Az üresség szürkeségében nem látható a szín,
s egyetlen színnel nem festhetek Neked virágot.

2010. augusztus 2.

A sötétség lángjai

Láthatatlan varázslat

A közösen megélt pillanatok csodákat rejtenek,
bár gyakorta mindezt észre sem veszed,
hisz oly apró, oly tünékeny, akár egy hópihe,
mely hamar elolvad, bársonyos kezedhez érve.

A varázslat így láthatatlan is ott lesz köztetek,
még ha nem is mondja ki, hogy Téged szeret.
Általad nyer értelmet minden kimondott szava,
s bármerre jár, mindig Hozzád tér haza,

mert Te vagy a rév, a jelzőfény az éjszakában,
Te adsz erőt, hogy bármivel szembenézzen bátran,
s ha egyszer mennie kell, testéért nem mondj imát,
hisz szerelmes, ábrándos lelke Benned él tovább.

2010. július 19.


Rettentő alagút

Mikor sötét alagútba ér a lélek,
fény után kutatva a messzeségbe réved,
ám bármerre néz, a vakság homálya
borul félelmetesen, hidegen, némán rája.

Szeme nem látja át e rettentő feketeséget.
Bárhová nyúl, keze érdes falakra téved,
melyek körbe veszik, szorítják, fojtogatják,
fölé nőnek, hogy gránit lábukkal eltapossák.

Nincs menekvés, az út is a homályba vezet,
s ujjai folyton sziklás falat érintenek.
Sziklák dzsungelévé válik az egész világ.
Ő fáradtan lerogy, s már nem küzd tovább.

2010. július 20.


Mécses láng

Mécses fénye lobog az asztalon,
kihunyt emlékekért gyúlt lángja.
Árnyakat idézve a meszelt falon,
szobámat lassan körbe járja.

Fekete-fehér, ódon filmként pereg
múltam számtalan, feledett perce.
Nehéz mind felidézni, a kép megremeg,
a mécs kialszik, s újra mindent betakar az este.

2010. július 20.


Don Juan magánya

Mondd vigasság,
hitvány léted
valóban annyira félted,
mint pazar lakomád
koncai közt marakodó ebek?
Hát vesd eléjük testedet!

Mondd hazugság,
ha vacsora végeztével,
leparolázva minden vendéggel,
s ha még nem hív az ágy,
mivel mulatod az éjszakát?
Ha asszonykéz nem ölel át.

Mondd szerető,
kinek hinted el obszcén bókjaid?
Tán egy lánynak, kit tegnap ágyba vitt
néhány hízelkedő
szavad, de ha már nem hisznek Neked,
üres lelked mivel leplezed?

Mondd Don Juan,
milyen egyedül, s részegen
elmerengni számos vétkeden?
Érezni, milyen is a magány,
a kalandoktól mentes élet,
s verseid cafatokra téped.

Mondd harag,
miként tombolsz, vágyaid üvöltve
fel a gonoszan tiszta égre?
Már nem Vagy önmagad.
Őrjöngj hát! Tébolyod szerelem szülte,
hogy régi mivoltod végleg elveszejtse.

2010. július 20.


Pipacs és kenyér

Arany vásznon vöröslő cseppek,
ha vérző kalászmezőn végigfut a szem,
pipacsok ritkás ligeteire lelhet.
A hullámzó búzatábla játszik velem.

Festőként sem birtokolhatnám e szépséget,
mely végeláthatatlan a horizontra hág,
s már benne rejlik íze a frissen sült kenyérnek.
Kemencéből varázsolt, éltető, tündér-világ.

2010. július 21.


Monolitok kertje

Roppant némaság honol, a szürke monolitok erdejében,
csupán az alkonyi szél reszketteti meg a bokrokat.
Vonagló marionettek kúsznak a mohás köveken,
s a Hold-világra rázzák aszott karjukat.

Az út mentén, a fa-királyok földig hajlanak,
lehullott lomb-koronájuk után kutatva a porban.
Fenséges, vaskos törzsük megrecseg. Mennyi alázat?
Távolban, a házak ablakaiban lassan fény lobban.

Ahogy sötét masszaként szétfolyik az éjjel
a sírkertben, hol sétám közben épp Rám talált,
ily kései órán. Most már Nekem is indulni kell!
Ha nem igyekszem, a kapukat Rám zárják.

Még búcsúzóul visszatekintek e békés kertre,
egyszer mind ide jutunk, a jövő által lassan elfeledve.

2010. július 22.


A szerep

Koldusok vagyunk csupán,
olcsó ripacsok, romos deszkákon,
s a levetkezett illúziók hilyán
díszes jelmezünk, molyrágta vászon.

Nevetünk, ha kéred, s könnyezünk, ha kell.
Míg a függöny legördül, bármit eljátszunk.
Létünk egybeforrt a kívánt szereppel,
s mi magunk is bábokká váltunk.

Ha a publikum vért akar, meghalunk,
hisz vásári mulatság csupán a létünk,
s benne mi komédiások vagyunk,
és mindössze a színpadon élünk.

2010. július 23.


Mámor

Újra itt az este, s egy pár pohár ital,
talán más színt ad füstös szobámnak.
Bódító zamatával majd megvigasztal,
míg nem tör Rám a józanító másnap.

Legyen csupán néhány órányi mámor,
hogy az alkohol átjárja idegszálaim.
Távol kerülve magamtól, s a mától,
újra alászállhassak az öntudatlanságba megint!

2010. július 23.


A sivatag

Mindenki másképp képzeli a jövőt. Én a magamét nem látom.
A Nap bár felkelt a horizonton, mégsem ragyogja be
az utat. Merre induljak el e kietlen tájon?
Mindenfelé homok, elvesznek a nyomok. A sivatag szele
minden reményt elsöpör, csupa szürke kristály,
bármerre nézek. E térben az idő is vánszorog,
az úttalan dűnéken át. Forrón hullámzik a táj,
s hiába érzem, mintha mennék, a lábam nem mozog.
Felkúszik testemen a sok apró szemcse,
minden pórusomba befurakszik a száraz homok.
Megtőlti számat, orromat, könnyet csal szemembe.
Tüdőm erőtlenül sikolt levegőért: Istenem, megfulladok!

2010. július 23.

Ott vérzik...

Hová nyíl, vagy golyó nem hatol,
ott vérzik leginkább a test.
Ezt nem festheti meg más, csupán a toll,
mi műtét nélkül nyitja meg az elrejtett sebet.

Mert minden ütközetben, önmagát öli meg
a szellem. Ellened, ha meddő csatába száll.
Hisz tudja, soha nem nyerhet,
mindenképp csak Rá vár halál.

2010. július 24.

Szétfolyó gondolat

Gomolygó árnyak

Magam vagyok, szobám füstös ködében.
Gomolygó árnyak születnek, s oszlanak.
Emlékek csupán, testükön áthatol kezem.
Tekintetük éget, nem nyerhetem el feloldozásukat,
s tán nem is kívánom. A vezeklés keresztje
sokkalta könnyebb, mint tükörbe nézni,
s ott meglátni, mivé aszott, ki visszatekint belőle,
már nem képes a régi izzással égni.

2009. augusztus 23.


Sors koldusa

Mint sors koldusa, vonszolja koloncként testét
a torzszülött lélek, mely önmagát csonkította meg,
hogy világ csúfjaként, mit adott a lét,
kigúnyolja, mert senkit sem szeret.

Megvetve mindent, miből egykor megfogant,
falat emelt, hogy mind az alantast kirekessze,
ám az egekig tornyozott gránit és bazalt
mögött csupán önnön maga lett eltemetve.

2009. augusztus 24.


Egy kedves hang...

Egy kedves hang akartam lenni,
ajka számtalan szerelmes gondolatnak,
ám csak fájdalmat tudtam papírra vetni.
Szavaim nyomán csupán sebek fakadtak.

Múltból fogant, kísértet érzelmek.
Feledett időből, hol magam is ott rekedtem.
Bár néha még része Vagyok a jelennek,
az időt mégsem éli túl szerelmem.

2009. szeptember 11.


Szörnyű tudás

Roppant, szörnyű tudás lehetne
ismerni idejét, mennyi még.
Mikor a sors határidőt szab a testre,
s minden hordozott tudása meddőn kiég.

2009. szeptember 11.


Minden születő gondolat

Minden születő gondolat kimondva,
csupán a levegőbe írott szavak,
mint füstöt, a szél tovahordja.
Mulandó sorsuk, hogy hamar szétfoszlanak.

2009. szeptember 12.


Csak a tanulság maradt

Szeress hát balga lélek,
ostromold képzeleted légvárait!
Hordd bók-kazlakba minden reményed,
majd szánd Magad, hogy tévútra vitt!

Nem törhetek pálcát feletted,
magam is elkövettem hibáidat.
Mondhatnám, ostobaság volt szerelmed,
hiába. Nekünk csak a tanulság maradt.

2009. szeptember 12.


Tavaszi hajnal

Tavaszi hajnal szülte gyöngyök,
a fűszálak hegyén fénylő harmat,
a haldokló éjszakáért kiömlött
bánat könnycseppje Vagy.

Ébredő mezők, gyep-pamlagán,
mily gyakran hűsítetted lázas fejem,
ha épp érzelmeim tomboló viharán
keltem át, túl az álmatlan éjeken,

s volt, mikor szikrázó kristály-függőidet
lányok hajába fontad. Míg ajkukat
becéző ajkam ostroma nyitotta meg,
hűvös hajnalba lopva kéjes vágyat.

Ám a szétfoszló köd ellopta testüket,
csupán a hűvös hajnal maradt,
csillogva a zöld szövet felett,
mely magába szívta múltamat.

2009. szeptember 12.


Nincs szebb hazugság

Nincs szebb hazugság a szerelemnél,
csupán egy zavart pillanat szülte érzés.
Lángot vet, s mielőtt ráeszmélnél,
már el is lobbantja lelket emésztő tüzét.

Jéghideg lángolását, csupán Te érzed
nyári forróságnak. Az illúzió gúzsba köt.
Magával ragad a mámor, a méz-ajkú képzet,
egekig emel szárnyain, majd újra földre lök.
Ám Te csak tobzódsz e furcsa révületben,
s minden értékedet odadobod ingyen.

2009. szeptember 12.

Szertefutó tintafolt

Szertefutó tintafolt. Egy gondolat,
melyet a fehér papír megkötött.
Lelkedből születő, torz magzat.
Bármily bizarr, Te teremtetted Őt.

Noha kicsinyke még az önpusztító démon,
máris oltárt emelt az őrületnek,
amint lassan tovakúszik a teleírt lapon,
s nyomában lidérces képzetek születnek.

Ám mindaz a szörnyűség, mit a zilált agy,
őrült, maga ellen lázadó extázisában teremt,
mégis a Te világod, általa Vagy magad,
kinek valóban születtél, s léted végéig ott lesz Veled.

2009. szeptember 12.


Gonosz növény

Irántad táplált érzéseim, akár a gyom,
fölverte kertem rendezett ágyásait.
Hiába tépem ki tövestől, hiába taposom,
újra és újra, folyton kivirít.

Indáival körbefutja a lugast, a fákat,
megfolytva mindent, mi útjába kerül.
Egyre csak kúszik, s egyre támad,
míg az egész kertben csupán Ő lesz egyedül.

Mindent megölsz magad körül, gonosz növény!
Mondd, mindezek ellenére, mégis miért szeretlek Én?

2010. július 8.


R. B.-nek

Láttál már szellemet igéző partokat,
hol a bársony gyepszőnyeg a domboldalra kap,
s a zöldellő halmokon ezernyi színben játszó szigetek,
a vadvirágok természet fonta koszorúi díszlenek.

Illatuk szelet megülve vágtat át a tájon,
hogy bódító, fűszeres lehelletével Rám találjon.
Távolabb, a százados fák lombjai közül
madárdal hull alá, s a mezőn szétterül.

Bár itt lehetnél, hogy lásd e sok csodát,
ám ez csak képzelet. Behunyt szemmel így gondolok Reád,
s ha kinyitom, agyamba vad viharként vág az élet.
Kiszáradt szemekkel a messzeségből siratlak Téged.

2010. július 9.

Csavargó képzelet

Távolodás

Szemünkben őrzött átkainkkal
néztük egymást szerelmesen,
s miként a kimondott szó is elhal,
úgy lettünk egymásnak két idegen.

Tükörként, múltunk állt a létben.
A benne őrzött arc már nem tulajdonunk,
talán önámítás volt azt hinni éppen,
hogy hazugságainkkal mindent megoldhatunk.

2000. június 5.


Túllépve...

Falak, falak. Körbe, körbe, üveg szőttesbe zárva,
szűk tér a rabnak, az őrültnek végtelen horizont.
A külvilág süket csöndje, benn a szellem ordítása,
mellyel magánya ellen lázad, s önnön magára ront.

Más keze már nem ejthet sebet kihalt otthonán
a léleknek, mely túljutott a valós világon,
s vissza nem talál. Nincs ajtó üveg falán
a testnek. Ott ragadt az önmaga festette vásznon.

2000. július 9.


Gigantikus fal

Szemeket adtam tudatomnak,
hogy lássa, mint hull darabokra lelkem.
Emeltem egy gigantikus falat,
s érzelmeim, téglái közé temettem.

2000. július 9.


Ha mennie kell...

Ha mennie kell, engedd hát el!
Szenvedve minek marasztalnád hiába?
Könnyeid csupán magadért szólnak,
teherként fájdalmad ne küldd utána!

2000. július 9.


Az idő szélén

Tiszavirágnyi lét másodperc műve lehet,
hogy zúgó folyamnak lát egy kiszáradt medret,
s mímelt szólamokban igazságot keresve,
csak meghasonlott önmagát találja helyette.

Még vár az idő szélén, s közben leszáll az este.
Az örök várakozásban ott a szépség eltemetve,
s felette őrködik a csendes végtelen.
Mire vár még ott? Meg nem érthetem.

2000. július 11.


Patrícia

Hidak árnyán, a part lépcső-kövein,
ligetek alléján, kusza érzelem-képed
vissza-visszatér, mint verssor végi rím.
Néma szonettben siratlak Téged.

Kint Nap-meleg, s lágy szellő legyez,
de bennem szőrnyű vihar a vágyam.
Hirtelen vas béklyó lett a jelmez.
Fellázadt a múlt, bár száz lakatra zártam.

Ne vess meg érte, hisz csodás e kín!
Áldott szerelmet szültek esendő vétkeim.

2000. július 11.


Csavargó képzelet

Csavargó képzelet! Ki jobban gyűlölöd Magad
őseid ártó démonjainál. Téged más kísért.
Kámzsába bújtatott, létedből megfogant
képzelet-szülötted ordít agyadban véredért.

2000. július 13.


Téboly-tudás

Agyakba zsúfolt ismeret-káosz,
lüktet, tombol, vihart szül a tudás,
s a kéreg megreped. Az ösztön
disszharmóniába zülleszti magát.

Tudásod eldeformálja lényed,
groteszk érzékiség, kedves szavad.
Hullámtörés tudatod partjain,
az óceán a horizontba szűkül.

Nincs túlpart. Ha hajódra szállsz,
tudd, a biztos fedélzet csak látszat,
s alatta ott a tenger valósága,
kiszolgáltatva sodor, modern Odüsszeusz.

Minden rezdülés távolabb sodor.
Való, s képzelet fogaskerekei közt
eleven húsod masszává hígul,
s feloldódsz saját tébolyodban.

Még egy utólsó üvöltés,
aztán már egy másik tudat kiált
helytted, a rácsok mögül,
s párnázott falak vigyáznak rá,
mi elmédből maradt.

2000. július 13.


Ködbe szálló ima

Ködbe szálló ima. Elveszett Paradicsom.
Az édenkert ott zölddel az őrület határán.
Némán mozog az ajk, mint inak a csontokon.
A lét apró rezdülései. Ámen egy fohász után.

2000. július 13.


Idézlek!

Csendes delírium a félhomályban,
magányos szeánsz. Idézlek!
Sámántánc a tűz körül.
Lángot tartok ruhámmal,
s bőröm kékes fénnyel izzik.
Megtagadott érzés: Szeretlek!
Lényd tudatomhoz tapadt.
Viszlek, cipellek, vonszollak magammal.
Porba hulló szavaim, a versek,
semmi Vagyok, hang a viharban,
szinte hallani sem lehet.
Gondolataim esőbe ejtett könnycseppekként
hullnak láthatatlan, álom-arcodra.

2000. július 13.

Érzelmek Panoptikuma

Homok-köd

Homokba ejtett lábnyomaink futnak a szélben.
Felhőként kavarog a por, ahová egykor léptem.
Már nincs helyem, csak a homokból kavart köd
száll, merre nézek, s e szürkeség mögött
oázisként ott lebeg szemeid sziluettje,
de ez is csupán délibáb, hát legyen eltemetve!

2000. április 12.


Magány

Magány az agyban,
s kinn, a szabadban.
Magány a létben,
minden lépésben.
Magány egy képen,
szobrok kövében.
Magány a képlékeny anyagba.
Születéstől lelkünkre szabva.

2000. április 12.


Fény és tűz

Fény, mely nem világít a vaknak.
Tűz, mely rég nem ad már meleget.
Mi hasznuk a kimondott szavaknak,
ha értelmük lelkünkkel együtt elveszett?

2000. április 13.


Új Nap

Új Nap vet lángot a horizonton,
s a szürke szörnyeteg lassan talpra áll,
olajbűzös szavakat kántálva monoton.
Az ébredő város már úton talál.

Az időzített élet újra rója perceit
a hétköznapi valóság verklijében.
Gép és ember grotesz Laokon-csoportként ölelkezik.
Az óra ketyeg, s az élő anyag elmozdul a fémen.

Démonokat látok. Vakítsatok meg reggelek!
Ez nem az én világom, ezt más álmodta meg.

2000. április 13.


Kereslek...!

Kukákba temetve tegnapom,
szemétre dobott vágyak.
Egyre mélyebbre utazom,
de már sehol sem várnak.

Zsákba gyűrt jövőm vállamat húzza,
s lassan elmaradnak mögöttem a házak.
E betonból font világ már nem köt gúzsba,
de bármerre indulok, sehol sem talállak.

2000. április 14.


Fába vésett szerelem

Fába vésett szerelem. Rég elkorhadt már.
Égesdd el, legalább az meleget ad!
Ki tudja, börtön-e, mi magába zár,
s valóban nehéz-e, hogy ily könnyen feladtad?

Félelmeid követnek, akár az árnyak.
Lelked üszkös hamvai közt lépkedsz.
Itt maradtál egy torz látványnak,
s ha tükörbe nézel, folyton elképedsz.

2000. április 14.


Tegnap, ma, holnap

Ne higgy a mának, csak összezavar.
A béke túl messze lakik lelkünktől.
Létünk vihar, vad orkán, mely az égbe mar,
pusztít, s szobrot emel halott kövekből.

A tegnap, már megtörtént baleset.
Minek hordoznád, sebeid mutogatva?
Minden, mi a múltból idáig vezet,
csak egy befejezetlen fil egyik darabja.

Ami jön, a holnapot még nem írták meg,
elég akkor ismerned, mikor odaérsz.
A szépen eltervezett álmokat elföldeled,
s észre sem veszed másnap, ha sírjukra lépsz.

2000. április 15.


Idd a mérgezett hangokat!

Igyál a végzet poharából!
Cukros máz borítja a benn lappangó mérget.
Őrült tánc a lét, sodró visszhangjaiból
süketen figyeljük egymásnak mondott,
                                                levegőbe fagyott
                                                szavaink foszlányait.

2000. április 14.


Ismeretlen utak

Ismeretlen utak,
még nem jött el a holnap.
Így jó, mert minden új nap,
újabb emlékkel fojtogat.

2000. április 15.


Érzelmi Panoptikum

A bűn buja ágyékába szerelemmel
merülünk alá, ízlelgetve egymást,
mint zamatos, érett gyümölcsöt,
s szétolvadunk lángjaink tüzén,
akár kifestett viaszbabák.
Pusztul az Érzelmi Panoptikum.

2000. április 15.


A Halál földjéről jövök

Taníts meg szeretni! A Halál földjéről jövök.
Oszló testek, őrült lelkek után légy menedék!
Éjszakából fényként szüless, mint tűzkörök,
hogy ölelésedben érezzem lényed melegét!

Had oldódjak fel Benned, legyek magzatod,
méhedben otthonra lelve, boldog öntudatlan!
Nem vonz már a lét, mely céltalan bolyong,
s minden lépésnél feleszmél zavartan.

2000. április 15.


Kesergő dal

Kesergő dal, hogy elveszett, mi so'sem volt Tiéd.
Szomorú csend honol, hová most eljutottál.
Ordításodat visszaveri a lelkedből szőtt szürkeség,
melyet beszűkült tudatod falairól lehántottál.

Emlékezeted árnyai dísztelen, néma kisértetek
a moha lepte sírkövek, s korhadt keresztek közt.
Velük nyúlt oly hosszúra a gyászmenet,
s ők adták az italt, a kegyes feledtetőt.

Nem szánlak már, hisz Te kergetted el a Napot.
Te festetted feketére, s vörösre az eget,
s most csak ülsz hantodon és átkozod
magad, hogy boldogságod kurtizánná tetted.

2000. április 15.


Sorsunk

Illúziókhoz kötöttük sorsunk.
Száraz ág, nem tart az ár ellen.
Elkap egy eszme, messze sodródunk,
s elhullunk egy látszat ütközetben.

2000. április 16.


Ködbe mártott ecset-vonások

Ködbe mártott ecset-vonások.
Számtalan festett, hamis látszat.
Torz tükörből nézem a világot,
s benne Téged is eltorzítva látlak.

2000. április 16.

Csak nézz és láss!

Csak nézz és láss! Forogva körbe,
lebegve gömbszerű színpad felett.
Nem érted, mégis része Vagy örökre,
magába fogad a nagy gépezet.

2000. április 16.


Angyal, vagy ördög

Akár angyal, vagy ördög képében létezem,
szavaim zúgó folyamként ostromolják a szokás partjait,
s a szél is feltámadni látszik. Szavak kísértenek,
melyek kimondatlan feszülnek lelkemben, mint keresztjén a Hit.

2000. április 17.


Látomás

Züllött az agy, menekül az értelem
a testből. Hideg lett az otthon.
Megfagyunk a nagy szeretetben,
melyet itt dédelgettünk, titkon.

2000. április 22.


A Semmi teremtése

Itt üldögélek tudatom szélén.
Szavaim az ürességbe hullnak.
Gondolataim a sorokba vesznek,
s mire végére jutok, értelme sincs.

Boldogtalan alkotás a zajban,
senki más nem hallja, csak Én.
Tébolyt gyúrtam a teremtéshez,
de csak pusztulást alkottam általa.

2000. április 23.

Rácsfonatú percek

Tépett köntös

Tépett köntösét szorítja egyre, ez maradt
gazdagsága összes kincse közt végül,
a múltból, de ez örökre, bélyegül ráragadt,
s most mázsás koloncként lóg rajta vitézül.

A koldus idő megmarva, tépázva üldözte át
mezőkön, erdők tövis-bokrain hajtva,
míg minden értékét elvesztette. Futva tovább,
csak tépett köntöse maradt. A lelkét odahagyta.

1998. augusztus 19.


Szabad növény

Szülőföldem, belőled nőttem egykor,
korom szabad növénye,
bimbóim mégsem bontottak virágot.
Tövisként törtek az égre.

1998. augusztus 20.


Elszáradt levélként...

Elszáradt levélként hulltak a napok.
Múlandó időm avarján keltem át,
mely, mint vihar korbácsolta tenger, hullámzott,
s e szél sodort Engem is tovább.

1998. augusztus 20.


Rácsfonatú percek

Két vékonyka kéz, két csonttá aszott láb,
s a test mintha alig tartaná e kortalan gyermeket.
A szögesdrót határolta térben az idő rég megállt,
s Ő feledte már, mióta szorítja a rácsfonatú perceket.

1998. augusztus 20.


Gyászos tükörkép

Gyászos tükörkép lebeg a vizen,
sötét, akárcsak jelen álmaim.
Rémképek születnek lelkemben,
s üldöznek végtelen, agyam idegszálain.

1998. augusztus 20.


Üres...

Szép szavaim, akár üres korsón, angyali máz,
de lehelletem bűze nem hagyja feledni, miként rothadok,
ahogy bensőmben tovaterjed a métely, lassan leigáz,
mégis lelkem fellázad a test gyílkosa ellen, dacolva szárnyalok.

Káprázat perceit meglopom, ez az, mi éltet,
bár testem rongyokká szakadt kabátjának súlya húz.
Még nem eshetem el, csak ha jő majd a végítélet,
s egy izzó hajnal álmaimmal millió darabra zúz.

Óh, bár levetkezhetném néhanap kínzó mivoltom,
csak lennék anyagtalan, szélsodorta szellem!
Testem mázsás kolonca nem lenne többé börtön-otthon,
melybe tiltott vágyaim rabként elrekesztem.

Lennék parttalan óceánon sodródó lélek-hajó!
Nem hallanám az emberiség gyötrő tudatának zaját,
s nem rémisztene az ébredéskor megrohanó való,
melyben a hazug álszemérem kioltja önmagát.

De inkább tüdővészes rongyaimban járjak,
mint szürke tucatjává fakuljak e nihil-világnak!

1998. augusztus 21.


Megfulladok!

Merre Vagy? Cserben hagytál.
Magaddal vitted a levegőt.
Megfulladok a beömlő reggeli Napnál,
nyitott ablakom mögött.

1998. augusztus 21.


Újra álmodtam

Újra álmodtam, de álmaim rothadó múltat idéztek.
Forró zajoktól hullámzott a föld, kitörni készült,
vérszínű lávát okádott torkán, majd elenyészett
a zaj, mint vihar előtti csönd, s a tájra ráfeszült
a némaság. Vizet láttam aztán, mely folyammá duzzadt,
a Dunát láttam alant, s tükrén jövendő önmagam,
akár hitvány utánzatát, hajdan nemes képnek, de meghasadt,
amint konok mosolyú képébe a követ belevágtam.

1998. augusztus 21.


Szabad gerle

Láttam, mint szárnyal gondtalan, szabad gerle.
Hirtelen puska dörrent, a golyó húsába tépett.
Láttam, miként hullt alá, véget ért szabad röpte,
s fekete varjak estek még meleg tetemének.

1998. augusztus 22.


Maskarák

Öltönyben pózoló maskarák közé küldenek,
idegen táj. Ó, mennyire nem kívánlak!
Miért vetkezzem ki önmagamból, hogy megfeleljek
e képmutató arcokból szőtt világnak?

1998. augusztus 23.


Tükör-arc

Papírfecnikbe téptem leírt, üres jelenem.
Ki tudja, a tükör torzít, vagy arcom lett idegen?
Arcátlan mosolyát hiába zúztam szét ezerszer,
tovább gúnyolt ezer tükörcserép szemével.

Éveken át, mondd,  miért üldözöl, zsarnok-arcú lélek?
Lásd, hányszor széttörtelek, s most mégis darabjaidon élek.

1998. augusztus 24.


Ég, Föld, Nap, Árnyék

Ég, ne hívj! Föld, ne várj!
Már nem tartozom közétek,
bár a Nap fénye ezernyi báj,
mégis az Árnyékba visszatérek.

1998. augusztus 24.


Szép csendben...

Szép csendben elásom Magam,
csupán égre emelt arcom éri fény.
Még látom burján fűvé váló hajam
a szemebe csorgó iszap ködén.

Majd átölel a rög, az ősanyag.
Hát újra visszatértem kezdetemhez!
Mint érett kalászból elhulló mag,
temetkezni készül, közelgőn a télhez.

1998. november 15.


Hány lépés még...?

Eltakartad nyaram, őszi Köd,
s visszatérni nem enged vas-függönyöd!
Hová vezetsz? Itt dermeszt a szél.
Mondd, hány lépés még, hogy jő a tél?

1998. november 15.


Múlandó lesz minden

Múlandó lesz minden, és szűkre szabott,
ha oly dolgokat vársz Tőlem, miket nem adhatok,
s meglásd, a végén semmi sem marad,
csupán egy csók emléke, mielőtt felkel a Nap.

1998. november 15.


Gondolatok

Századom mocskát Én is hordozom.
Létem, céltalan kóborlás a ködben.
Magányom éjszakák csendjébe suttogom,
de mindaz, mi most Vagyok, múltamból örököltem.

1998. november 20.


Árny

Árny ébred az alkonyatban,
s végigkúszik a falakon.
Fekete árnyék szárnyra kap,
és száll, már száll a vak éjben.

1998. november 29.


Kint és bent

Füstbe burkolódzott, romos század.
Szé hordja el a kiégett álom-hamvakat,
szürkébe vonva a kopár tájat,
s a törmelékek közt üszkös csend fogad.

Relatív csend ez, kisértet lárma,
a fül süket, csak a lelkem szakad bele.
Kivűl a halál némasága,
belül millió sikoly a gyász-zene.

1998. november 29.


Lélek nihil

Falak közé zárt lélek nihil,
hideg tapintás a szürkeségben,
s a megfoghatatlan lassan lebír,
maga alá temet. Csak fekszem.

Nincs gondolat szította lángolás.
A mennyezet lassan Rám feszűl,
megmozdulnak a falak, forog a lakás,
s zsibbadt tudatom aloholba züll.

1998. december 6.


Vonszolva álmodat

Halott érzelmek, fekete holló az égen,
hóba hulló fekete árny. Fekete-fehér,
éles kontúr, lélekfagyasztó hideg, a télben
vágyva Nap melegére, tűnt szerelmedért.

Kárhozat! Sivár, fehér világ fogad.
Kilépve az őszből, bármerre indulok,
örök árnyékként vonszolom álmodat,
melytől a jelen börtönné változott.

1998. december 24.


Száműzött

Ó, szánalmas sors, kisérteted lettem,
árnyékként létezve saját életemben.
Éjszakába bújok, a sötétség eltakar
e világ elől, mint őszi földet az avar.

Őrült szellem, száműzve önmagát örökkön,
mert saját léte lett láthatatlan börtön,
s a kulcs a múltban, valahol elveszett,
Te tán megtaláltad, de ki nem eresztheted!

1999. január 26.


A madár és a lét

A szellem a legsötétebb, s legvégső határ,
partjait ostromló, képzelet-óceán,
a még egyre verdeső, lelőtt madár,
lassan ellobbanó tudatával, felhők hátán,

még száll, majd hirtelen alábukik. Zuhan
egy ismeretlen föld felé, s beleolvad,
mintha része lenne. Már nem moccan.
Elcsöndesült a lét, végre hallgat!

1999. január 26.


Szavak és hangok

Szavak kiejtve, szavak papírra vetve,
fehér lapokon éledő, tinta-arcú lelkek.
Hangok, kint elhalva, s bennünk eltemetve.
Hangos világ-zaj, s halk nesz, hogy létezek.

1999. március 2.


Hatalmas kígyó...

Hatalmas kígyó a társaság.
Körülvesz, rám tekeredik, fojtogat,
s lelkem néma sikollyal tekint
a szabad égre, melyből lezuhant.

1999. március 3.

Törmelékek

Szánalmas képzet

Téged álmodlak göndör fürtű, kedves képzelet,
s nappalra, józanodva összetépem minden képedet.
Hogy is szerethetnélek, ha arcod folyton változik?
Szánalmas képzet, hisz testben nem Vagy itt!

1998. augusztus 15.


Zeniten túl...

Szomjas kilométerek nyeltek el,
talpfákon kúszva a látóhatár felé,
hol a horizonton a Föld összeér az éggel,
s ponttá szűlül a töltés menti, százados allé.

Talán ott sikerül felednem, a horizont mögött,
s nem kell tovább vonszolnom minden tegnapod.
Egy nap tán eloszlik arcod képe is, akár a hajnali köd,
de ma minden elkalandozott gondolatom emlékeiddel felfalod.

1998. augusztus 15.


Porcelán-figurák

Szép porcelán-figurák, vitrinbe valók.
Festett arcuk üres, érintésük hideg.
Mi hasznuk silány díszeknek? Elcsépelt sallangok,
akár ezernyi bók, szépen szól, de nincs kinek.

1998. augusztus 15.


Árnyak a falon

Tégla, s kő-rengetegben visszhangzó léptek,
koppanásuk monoton zörej, az utcák szívdobbanása.
Közöttük kereslek, akár árnyékokból rajzolt képet,
melyet az alkony festett kopott házak falára.

Nincs már millió-szín álom, csupán a köznapi líra.
Nincs nap csodák vártával telve, hogy újra jönne,
lelkem fehér lapok magányába üvöltöm, leírva,
nem hallatszik már, belevész a szürke közönybe.

1998. augusztus 16.


Táncát idézem

Ruhájának csipke-fodra szállt, s amint pörögve
kísérte forgása ívét, kecsesen átölelte,
s Ő táncolt, mintha Belőle kelne életre a dallam.
A percben karomba venni, csókolni mennyire akartam.
Még nem tudtam, e pillanat örökké nem lehet
csupán az Én ajándékom, Ő a mindenség felett,
az egész világnak táncolt. Még ma sem értem,
miért engedtem el kezét, mikor épp elértem?
Most tűnő táncát idézem, keser-édes balzsam,
mely ott él örökkön egy széttört pillanatban.

1998. augusztus 16.


Játék...

A valóság is tán játék.
Ki is mondhatná? - Nem az!
Ráébredünk egyszer, hogy hamis ajándék
a későn kimondott igaz.

1998. augusztus 16.


Mese-szőtt este

Mese-szőtt este volt, édes álmot, igéző éjszakát ígért,
álomként Te borultál Reám. Fürtjeid kócosan
bomlottak arcomra, s ajkad még egyre kért,
suttogva bár, de szinte követelve, hajszolva vágyam.

Majd pihegve hulltál párnámra, s a fáradt álom
lágyan ragadta magával hiába ellenkező tudatod.
Még egy ideig néztelek, s csodáltam tested az ágyon,
de ragályos álmod lassacskán Engem is elnyomott.

1998. augusztus 16.


Fekete, fekete, fekete...

Fekete, fekete, fekete színek.
Fekete, fekete, fekete szavak.
Sodró napjaink merre visznek,
megrogyva múltunk terhei alatt?

Fekete, fekete, éj-színű ég,
fekete, fekete tájak felet.
Lobogó fáklyánk fénytelen ég,
vakságunk nem adhat látó szemet.

Fekete lélek, lázadó magányban.
Fekete gyászmenet az életünk.
A semmibe nézve jövőnket láttam.
Emberek voltunk egykor, mégis átokká leszünk.

1998. augusztus 17.


Két nemzedék közt...

Lázadj, Szellem, Értelem törd le évszázados gátjaid,
Szabadság, nyiss tért Nekünk! A megszokás ólom-bilincs,
bár a világ bőven ontja ránk konzervatív vádjait,
rózsasziromként hull ránk a kő, foganatja nincs.

Fejet nem hajtunk bölcs uraknak, büszke dac
minden szavunk. Álmaink leprás gyermekek Nekik.
öröktől zajlik két nemzedék közt e furcsa harc,
új hangjaim, gyakorta durva csengését meg nem érthetik.

1998. augusztus 17.


Alkonyi allé

Méla lombjukkal az út menti fák
sorfalat állnak a lenyugvó Napnak,
akárha az alkonyt siratnák,
ágaikkal mind a földre roskad.

A csöndes allé ekképp köszönti
Nap éji társát, a vándor Holdat,
s a kiváncsi csillagok aprócska szemei
lassan a gyászoló fákra hullnak.

1998. augusztus 18.


Törmelékek

Tükörképei az elveszett jelennek,
rég olvasott sorok foszlányai lebegnek
elképzelt levelek sárgult lapjain,
lassanként megfakul a tinta-színű kín,
s a homokra hulló nedves könnyek,
kegyes hazugságai csupán a szemnek,
mely néhanap Bennünk megterem,
akár gyomnövény virágos fövenyen.
Mind törmelékei egy különös múltnak,
fakók, üresek, s már mind halottak.

1998. augusztus 18.


Kiléptél az ajtón...

Kiléptél az ajtón, Én akkor még félálomban
megérezetem a hűvös tavaszt, amint a szobán átlebbent,
beletúrt a függöny fodraiba, s az ajtó halkan
bezárult mögötted. Közös világunk halt meg e percben.

Hallgattam, miként távolodik cipőd koppanása,
s e halk neszt a megrohanó emlékek képe tépte szét.
Az elmúlt pár, röpke év, az a néhány éjszaka.
Mi bűnt elkövettem, hogy nem küzdöttem szerelmedért,

hisz minek a harc, azért, mi ki tudja, létezett-e,
vagy csupán élénk képzeletünk szülte délibáb
volt minden, mit közösen építettünk még pár éve,
de emelt falaink az idő terhét már nem bírták tovább.

Mit Reám hagytál, nem több, mint pár, régi levél,
néhány fénykép, s egy-két ajándék a polcon,
ezeket mind itt feledted, mikor az ajtón kiléptél.
E közös múltat, minden percével, már csak Én hordozom.

1998. augusztus 18.

Lélek

Lényemben él, és mégsem érzem,
agyamban lüktet, és nem értem,
hát mondjátok el Nekem - Mi lehet
e kimondhatatlan, mindenek felett,
hogy belőlem fakad, mégsem Én vagyok,
zúl van mindazon, amit Én tudok,
Mégis általa létezem, s csak Tőle félek.
Magasztos, örökké való, gyílkos, teremtő Lélek!

1998. augusztus 18.


Álom...

Ó Álom, miért is ittam egykor édes méreg-poharadból,
hogy ma kárhozatát kiáltsam egész életemnek?
Vágytam ismerni, tudni, látni. Teremtett anyag burokból,
a megkapott privilégium minden percét, s lásd, újra eltemetlek.

1998. augusztus 18.


Hajnal

Zöld rétek csendje fogadott kóborlásaimban,
ontva virágai ezernyi illatát. Átölelt nyugosztalón,
s Én hevertem pázsit szőnyegén, hogy lássam
a tovatűnő nappal vörös palástját alábukni, túl a kaptatón.

Langy szellő ébresztett hajnaltájt az erdő bokrai felől,
megéreztem, mit az éji árnyak, tudtam, e virradat megöl.

1998. augusztus 18.


Szemedbe néztem...

Szemedbe néztem, s újra láttam múltam tükrében
a gyermeket, ki egykor tündérmesékről álmodott,
hogy hagytam elpusztulni, most fáj szembenéznem.
A néma szemrehányás, mint temetetlen halott.
A pillanat minden ily bánatával e hat év Rám köszönt,
mit közben elkövettem, tán lenne mód jóvátenni még,
hát halomba hordtam az évek hitét, egész versözönt,
s néztem az alkony bíbor-vásznán, miként elég.
Túl a tűz fényudvarán a gyermek késő elégtételért,
szemeidből kinyújtotta bocsánatául kis kezeit. E sok év után elért.

1998. augusztus 18.


Harngként kong...

Harangként kong lelkem elefántcsont-tornyában az üresség.
Elhagyott, téli világ lett nyári, szerelmes üdv-lakom.
Fázós érzelmek az utcasarkon, kabátba burkolódzott esték
csendjében, múló időm sivatagának homok-perceit morzsolom.

Nézem, amint ujjaim réseim kiperegnek, s monoton hullanak,
majd elvesznek a számtalan, megélt perc-tömegben.
Egyszer tán volt értelmük a rég megírt szavaknak,
mára kusza képekké aszottak. Mégis oly nehéz temetnem.

1998. augusztus 19.


Valahol...

Valahol üvölt a szél, s a fjordok szirtfokán
hullámok robbannak az égre, mint ősi vágyak.
Szerelmem ekként ostromolta szikla-szíved hajdanán,
de vallomásaim égbelobbanó szavai semmivé váltak.

A jelen nap magányos sziluettje maradt társam,
amint gyakorta megjelenik az alkony szikláira festve,
s a beálló némaság átölel, hozzám simulva lágyan.
Lelkem felkavart iszap-tenger, magányom üvölt felette.

1998. augusztus 19.

Híd, két lét között

A híd, két lét között

Múltam titok, jövőm még rejtély, s kárhozott jelenem
ellentétekből szőtt pókháló-látszat, melyen fennakadtam.
A hídra ráleltem, s két part között szárnyszegetten
csak két világ közt választhatok, s vad folyam alattam.

Két partnyi élet, s egyikben sem találom helyem.
Az egyik földdarab magányra hív, a másik asszonykarral ölel át.
Mindkettőt nem választhatom, egy pedig kevés, bár lelkemben
egykor mindkettő megfért. Most mégis csupán egy elszakadt világ.

Alant tucat-emberek szürke tömege hömpölyög, szörnyű folyó,
s felettem a szabad boltozat. Röpte már nem hív a szélnek.
El kéne indulni végre, de nincs út, mi a lázadónak járható,
amit nem tudnak, nincs. Sem hitem, sem jövőm, ha eltűnök,
                             nem leszek rabja tovább a világ ketrecének.

1998. március 16.


A virradat

Markommal öleltem hűs, üveg-testét, a sors kárpótolt Vele,
s ajkáról olthatatlan szomjjal nyeldekeltem a mámoros vigaszt,
miközben cigarettám szellemfüstje a félhomályt lengte be,
Én bódultan álmodtam délibáb-csodákkal telt, hamis világomat.
De jött a virradat, ablakcsörömpölés, a szilánkok agyamba vágtak.
Ezernyi ily pillanatát őrzöm évek óta, sok efféle, szerelmes éjszakának.

1998. március 16.


Ítélet

Megszülettem, s mikor először nyitott Rád szemem ablakot,
Te máris nevelni kezdtél, képeket mutattál, miket nem értettem.
Érzéseket tápláltál belém, de nem tudtam, miért vagyok.
Nyelvet adtál, s szavakat, de szavaimmal csak sebeket téptem,
lelkekbe gázoltam, s megmartam bárkit. Azt is, ki szeretett.
Gyűlöltem érte magam, de el nem bújhattam. Gyűlölet emésztett.
A bíróság ítélt, a bűnökért. Magammal kell, hogy szembenézzek.

1998. március 16.


Árnyékod

Ezer arcod volt, mind más és más, s megannyi szándék,
de minőjük mögött ott lapult árnyékod, s amint leszállt a Nap,
megnőttél, föléjük tornyosult alakod, milliónyi emlék,
majd egyszerre sikoltott agyamban, bár egyre feledni akartalak.

Körém tekeredtél, mint a hínár, fülembe súgtad: Ne bízz!
Csak álca, szép maskara, mit látsz. Hisz mind, mind játszik.
És Én hittem neki. Az arcok jöttek sorban, lassan kitelt a tíz,
s még mindíg jöttek, aztán egy nap vége lett, csönd lett megint.

Eltűnt a hangod. Azt hittem, végre eltemethetlek magamban,
de mindannyiszor, ha feltűnt egy bájos arc, Te megjelentél.
az arc árnyékodba veszett, mint annyi más a sorban.
Érzem, ha újra felbukkanna egy, az árnyéka újra csak Te lennél.

1998. március 16.


Izgató, s taszít

Mond, mitől válikoly kecsesen izgatóvá a női test,
s mikor kitárulkozván lelkét is adná, eltaszít?
Mégis valahogy tisztelem, keserves küzdelem lehet
levetkezni élveteg tekintetek előtt, mímelt erkölcseit.

1998. március 17.


Jövőd a homokban

Kezdetben minden oly más, oly idegen, de lassan megszokod,
hogy nincs Ő, és senki Rajtad kívül, csupán lábnyomod
a homokban, hová jövőt rajzoltál, de szél jött, s eső.
A lét monoton percekben hullik. Sima homokot hagy rajzod helyén az idő.

1998. március 17.


A ketrec

Elszánt ütem kopog a ketrec padlatán, s parázs szemek
villannak át a rácsok közti résen, kibúvót kutatva.
Már szinte érzed kitörni rab-lelkében a vulkáni hegyet,
amint először az égre lobban a mázsás indulat,
majd ráfeszül az élő szövetből szőtt falakra.

Önmaga ellen is fellázadt szellem, rácsát rázva börtönének,
némán üvölt, négy fal közt őrjöngve, s örökké Érted!

1998. március 17.


Behunyom szemem...

Behunyom szemem, képek keringenek körülöttem,
sétákról álmodom napsütötte ligetek alléján,
kedves, meghitt szavakról, egy bájos arcról a ködben,
repülésről álmodom, s elmerengni röpke pillanat varázsán,

de folyton felriaszt a világ, reggel, s üres csend fogad.
Az álmok szilánkjaikra hulltak, s a varázslat ismét elveszett.
Ébren napjaim fuldoklanak, akár a partra vetett halak.
Behunyom szemem. Robbanj szét való, Álmok csak bennetek hiszek!

1998. március 17.


Őrült eszmeként vagyunk

Széttépett bárányfelhők úsznak az égen,
megszakadt filmként pereg le a nappal,
kedves szavaink hűtlenek lettek már régen,
rádioaktív sugarakkal ébreszt a hajnal.

Mi vagyunk csupán, őrült eszmeként e földön,
tébolyunknak senki és semmi nem szab határt.
Már önmagunktól is félünk, szabadságunk börtön,
mit saját vakságunk hét lakatra zárt.

Lángba borult az ég, a föd, s a tengerek,
halál-táncát járja az idő az üszkös csontokon.
Szétgurult koponya-arcokból a vég Ránk nevet.
Némán jár köztünk az ítélet, fehér csontváz-lovon.

1998. március 17.


Láng!

Láng! Őrjöngve ismétlem neved, csupán vad lobogásod
látom, ha lehunyom szemem. El nem veszel, s nem adsz,
mintha csak önmagadért izzanál, s egász valód,
mint önző lélek, ki közel érhetne Hozzád, belé harapsz.

Láng! Fénylő lényeddel itt vonaglasz, dühödten, égre csapva
keserű nyelveiddel, mintha léted káromolnád szüntelen,
mégis világot adsz, ha vakon tévelyegve, nem lelek utamra,
mintha ismerném őrült természetedet. Láng! Szellemem!

1998. március 17.


Drót és rács

Drótok és rácsok feszülnek, drót és rács a horizont,
szöges kerítések szegélyezte másság e furcsa lét.
Nézd, mint megannyi száraz ág, az éhségtől csonttá aszott,
szinte már nem is emberinek tűnő kezek grotesz feszületét
festi a Nap a rácstengerről a homokba, hogy lássad.
Ezrek magánya korbácsolta kép ez, szemükben fáradt lemondás,
amint messzeségbe réved. Testüket már megadták a halálnak,
csupán lelkük apró szikrája ég, s a hátralevő, pár szívdobbanás.
Aztán néma csend, az égzengég után, s a villámsúlytotta ágak
lassan lehámlanak a rácsfonatról, mind a földre hullik,
akár ősz táján a száraz levelek, melyekből vörös nedv fakad.
Bár behunytad szemed, a kép marad, és soha el nem oszlik.

1998. március 18.


Szerelem

Szakadt, utcalány-ruhában járt, arcán a festék megkopott,
s mint régi, fekélyes sebek, ültek rajta a máló púder-nyomok.
Tán szépek lehettek a parfümben fürdetett gyermekévek,
de a kor ízlése cafkává tette a szűz erényű keblet,
s pénzért, ételért, egy fekhelyért, áruba bocsátotta kincseit,
mik kezdetben drága selymek, idővel rongyok, miket zsibvásárra vitt.
Mára, mi szépségéből maradt, undorodva fordul el a szem.
Hiába volt sokáig szűzi erényed, szajha lettél kedvesem!

1998. március 18.


Lenn, messzi...

Lenn, messzi tájak szirtfokán, robban így millió kristálycseppre a víz,
az égre lobbanó hullámok vad tánca rajta megtörik,
s csak hull a számtalan igazgyöngy, permete nedves függönyt borít
a néma sziklacsúcsra, honnan távolba vesző tekintetem Rólad álmodik.

Halk morajban fürdik a táj, az idő hullámsírba szállt.
Nincs teremtett lélek kívülem, s a lét is megszűnt dobogni,
csupán a horizonton félbetört, vérszínű Nap jövendől éjszakát,
de még nyújtja haláltusáját az alkony, mig csillagporral lesz teli.

Árnyak kelnek. Nyújtózkodva ébrednek, víz tükrén illegetik maguk,
körém telepszenek Ők, a sötétbe burkolt, néma gyászolók,
mintha értenék, mit zokog a sós ízű szél. Halál a hajnaluk,
de létük a zarándok Holdtól még pár röpke órát ellopott.

Még egy ideig némán figyeltem, mint festi át a kék eget
az alkony, s miként változik a szirtfokról a környező világ.
Ma már tűnni látszik a kép. Hol is volt e kis sziget?
Tán csak lelkem mélyén létezett, de most is érzem ezerszín-illatát.

1998. március 19.


Emlékeid

A nagy távolság is tünékeny, a messzeség egy pillanat, s átlép Rajtad,
miként jég alatt a lenti világ, szép emlékeid, mind lelkedbe fagytak.

1998. március 19.


Hová tűnt...?

Hová tűnt a bohóc jelmez, s a mosolygó álarc?
melyt évekig viselt az arc godtalan, folyton játszva,
mint kinek semmi gondja sincs. De ólomsúly lett a maszk,
s a festék repedezve lehámlott, rothadó húst hagyva alatta.

1998. május 21.


Feladott csaták

Ha feladsz egy csatát, Benned is meghal egy kicsinyke rész,
s minél több lesz a vesztett ütközet, akként halványul
egyéniséged is egy torz valóvá, s a kettétört egész
már so'sem lesz ép megint, s nem juthatsz rajta túl!

1998. május 21.


Végtelen álom a térben

Végtelen álom a térben, magánynak teremtett lélek-világ,
mulandó hangjai a vágy üzenetének, nem törhetik át szíved falát.
Csupán a percnyi lét harca ez a gyilkos hajnal ellen,
de csak szűkre szabott idő maradt, hol még szabad szeretnem.

1998. június 6.


Reggelre...

Mit adhatnék Neked szép álmokon kívül?
hisz ébredés után a varázs oly tünékeny.
Ha izzó szenvedélyről álmodsz, reggelre kihűl
lobogó szíved, s pokollá korcsosul szerelmem.

1998. június 6.


       

Ez volt...

A könny

Nedves, gyöngy-fényű, apró patak,
mely pilláid rejtekéből felfakad,
ha érzed, valami végetért,
s elhullajtod őket vesztett múltadért.

Érzelmeid, lásd, nem titkolhatod,
arcodon lefutva jelzik bánatod,
bár szorítod ajkaid, ne lássam,
csillanva árulnak el szemed sarkában.

1992. február 11.-március 8.


Ez volt...

Igaznak festett arcok,
vidáman köszöntő maszkok,
hazug, délibáb-csodák,
üresen kongó, hűvös szobák.

Magányos nászi ágyak,
melyekben megfagytak a vágyak.
Egy rosszul kifestett köröm,
széttépett levél a küszöbön.

Jöttek lassan a közhelyek,
a kedves szavak helyett,
s jöttek a kétszínű lányok,
a megkopott, érdekbarátok.

Ez volt egész életem,
csak ehhez volt bérletem.
Meglehet, mindez csak rossz álom.
Felébredtem, s már önmagam sem találom.

1992. augusztus 17.


Egy pillanat volt...

Itt a csók, s ím itt a vég.
Szerelem, alázat, büszkeség,
lépj át rajta, hisz Néked semmi az,
tiporj bele, és semmi sem marad!

Álom, s az ébredés utáni percek
már a nevére sem emlékeznek.
Hisz mi volt? Homok beszéd,
s pár csepp könny mosta szét.

Semmivé foszlott, szürke hang a ködben,
sírhantként emelkedő szó, a süket fülekben.
Néma rög. Amint belérúgtál, ezer darabra tört,
egy pillanat volt, melyet egy pillanat megölt.

1994. augusztus 19.


Benned halhatatlan...

Ma még érzed, mi holnapra tán emlékké fakul,
színét veszti, akár lehullt levél, s valahol ott lapul
az Én levelem is a többi elszáradt között,
de együtt töltött napjaink emléke lelkedbe költözött.
Lásd, már nem félek, hogy valamit el kell veszítenem,
mert tudom, Benned, e napok által halhatatlan létezem.

1994. augusztus 23.


Nem léptem át...

Megálltam partjánál a zúgó jelennek.
Ajtót nyitott, de küszöbén nem léptem át,
múltból kiáltó szavaim nem engedtek,
meginogtam, s már zuhantam is tovább.

Túl gyorsan változott köröttem a környezet,
lelkem kifordúlt saját tengelyéből, s álmaim
foszlányait láttam, amint ott libegtek
őrült világom ketrecének rozsdás rácsain.

1995. május 5.


Kristály-könnyek

Álmodom, s álmaim egyre szürkék,
akár a városi, kopott cseréptetők.
A színeket lassanként letörölték
az esőcseppek, Ők még látták az eltűnőt.

Láttam miként hullottak, gördülve, zuhanva
az utcakő felé az apró gyöngyszemek,
majd millió darabra robbantak, szétgurulva,
tűnő lábnyomok, s a városi por felett.

Hosszan néztem, mint csillámlik át
a lámpafény az ég kristály-könnyein,
mely még egyre siratta az éjszakát,
akárcsak Én teszem néhanap, múltam tűnő emlékein.

Álmodom, de most minden álmom kopár,
kiégett tarlóvá válik, s Én értetlen nézem,
miként hordja szét a szél, s lepi el a sár,
mit egykor szerelmesen oly szépnek hittem.

1995. július 11.


Nappali enyészet

Megadatott látnom, miként ébred a Nap,
miként bontja szirmait a még erőtlen tűz-virág,
s mily fenséges, amint kinyílva erőre kap,
fényével robbantva múlttá sok éjszakát.

Mégis számomra az éj az éltető idő,
lenyugvó fénnyel Én szellem álmokra ébredek.
Mikor az álmatag Hold képzelte szebb jövő
szuszog párnádon. Ily álmot képzelek Neked,

s míg nem köszönt Rád a pirkadat,
Veled álmodom, milliószor idézve lényed,
de amint tüzével égre lobban a Nap,
tűnő álmaiddal Én is lassan elenyészek.

1995. december 7.