Ez volt...

A könny

Nedves, gyöngy-fényű, apró patak,
mely pilláid rejtekéből felfakad,
ha érzed, valami végetért,
s elhullajtod őket vesztett múltadért.

Érzelmeid, lásd, nem titkolhatod,
arcodon lefutva jelzik bánatod,
bár szorítod ajkaid, ne lássam,
csillanva árulnak el szemed sarkában.

1992. február 11.-március 8.


Ez volt...

Igaznak festett arcok,
vidáman köszöntő maszkok,
hazug, délibáb-csodák,
üresen kongó, hűvös szobák.

Magányos nászi ágyak,
melyekben megfagytak a vágyak.
Egy rosszul kifestett köröm,
széttépett levél a küszöbön.

Jöttek lassan a közhelyek,
a kedves szavak helyett,
s jöttek a kétszínű lányok,
a megkopott, érdekbarátok.

Ez volt egész életem,
csak ehhez volt bérletem.
Meglehet, mindez csak rossz álom.
Felébredtem, s már önmagam sem találom.

1992. augusztus 17.


Egy pillanat volt...

Itt a csók, s ím itt a vég.
Szerelem, alázat, büszkeség,
lépj át rajta, hisz Néked semmi az,
tiporj bele, és semmi sem marad!

Álom, s az ébredés utáni percek
már a nevére sem emlékeznek.
Hisz mi volt? Homok beszéd,
s pár csepp könny mosta szét.

Semmivé foszlott, szürke hang a ködben,
sírhantként emelkedő szó, a süket fülekben.
Néma rög. Amint belérúgtál, ezer darabra tört,
egy pillanat volt, melyet egy pillanat megölt.

1994. augusztus 19.


Benned halhatatlan...

Ma még érzed, mi holnapra tán emlékké fakul,
színét veszti, akár lehullt levél, s valahol ott lapul
az Én levelem is a többi elszáradt között,
de együtt töltött napjaink emléke lelkedbe költözött.
Lásd, már nem félek, hogy valamit el kell veszítenem,
mert tudom, Benned, e napok által halhatatlan létezem.

1994. augusztus 23.


Nem léptem át...

Megálltam partjánál a zúgó jelennek.
Ajtót nyitott, de küszöbén nem léptem át,
múltból kiáltó szavaim nem engedtek,
meginogtam, s már zuhantam is tovább.

Túl gyorsan változott köröttem a környezet,
lelkem kifordúlt saját tengelyéből, s álmaim
foszlányait láttam, amint ott libegtek
őrült világom ketrecének rozsdás rácsain.

1995. május 5.


Kristály-könnyek

Álmodom, s álmaim egyre szürkék,
akár a városi, kopott cseréptetők.
A színeket lassanként letörölték
az esőcseppek, Ők még látták az eltűnőt.

Láttam miként hullottak, gördülve, zuhanva
az utcakő felé az apró gyöngyszemek,
majd millió darabra robbantak, szétgurulva,
tűnő lábnyomok, s a városi por felett.

Hosszan néztem, mint csillámlik át
a lámpafény az ég kristály-könnyein,
mely még egyre siratta az éjszakát,
akárcsak Én teszem néhanap, múltam tűnő emlékein.

Álmodom, de most minden álmom kopár,
kiégett tarlóvá válik, s Én értetlen nézem,
miként hordja szét a szél, s lepi el a sár,
mit egykor szerelmesen oly szépnek hittem.

1995. július 11.


Nappali enyészet

Megadatott látnom, miként ébred a Nap,
miként bontja szirmait a még erőtlen tűz-virág,
s mily fenséges, amint kinyílva erőre kap,
fényével robbantva múlttá sok éjszakát.

Mégis számomra az éj az éltető idő,
lenyugvó fénnyel Én szellem álmokra ébredek.
Mikor az álmatag Hold képzelte szebb jövő
szuszog párnádon. Ily álmot képzelek Neked,

s míg nem köszönt Rád a pirkadat,
Veled álmodom, milliószor idézve lényed,
de amint tüzével égre lobban a Nap,
tűnő álmaiddal Én is lassan elenyészek.

1995. december 7.