A közösen megélt pillanatok csodákat rejtenek,
bár gyakorta mindezt észre sem veszed,
hisz oly apró, oly tünékeny, akár egy hópihe,
mely hamar elolvad, bársonyos kezedhez érve.
A varázslat így láthatatlan is ott lesz köztetek,
még ha nem is mondja ki, hogy Téged szeret.
Általad nyer értelmet minden kimondott szava,
s bármerre jár, mindig Hozzád tér haza,
mert Te vagy a rév, a jelzőfény az éjszakában,
Te adsz erőt, hogy bármivel szembenézzen bátran,
s ha egyszer mennie kell, testéért nem mondj imát,
hisz szerelmes, ábrándos lelke Benned él tovább.
2010. július 19.
Rettentő alagút
Mikor sötét alagútba ér a lélek,
fény után kutatva a messzeségbe réved,
ám bármerre néz, a vakság homálya
borul félelmetesen, hidegen, némán rája.
Szeme nem látja át e rettentő feketeséget.
Bárhová nyúl, keze érdes falakra téved,
melyek körbe veszik, szorítják, fojtogatják,
fölé nőnek, hogy gránit lábukkal eltapossák.
Nincs menekvés, az út is a homályba vezet,
s ujjai folyton sziklás falat érintenek.
Sziklák dzsungelévé válik az egész világ.
Ő fáradtan lerogy, s már nem küzd tovább.
2010. július 20.
Mécses láng
Mécses fénye lobog az asztalon,
kihunyt emlékekért gyúlt lángja.
Árnyakat idézve a meszelt falon,
szobámat lassan körbe járja.
Fekete-fehér, ódon filmként pereg
múltam számtalan, feledett perce.
Nehéz mind felidézni, a kép megremeg,
a mécs kialszik, s újra mindent betakar az este.
2010. július 20.
Don Juan magánya
Mondd vigasság,
hitvány léted
valóban annyira félted,
mint pazar lakomád
koncai közt marakodó ebek?
Hát vesd eléjük testedet!
Mondd hazugság,
ha vacsora végeztével,
leparolázva minden vendéggel,
s ha még nem hív az ágy,
mivel mulatod az éjszakát?
Ha asszonykéz nem ölel át.
Mondd szerető,
kinek hinted el obszcén bókjaid?
Tán egy lánynak, kit tegnap ágyba vitt
néhány hízelkedő
szavad, de ha már nem hisznek Neked,
üres lelked mivel leplezed?
Mondd Don Juan,
milyen egyedül, s részegen
elmerengni számos vétkeden?
Érezni, milyen is a magány,
a kalandoktól mentes élet,
s verseid cafatokra téped.
Mondd harag,
miként tombolsz, vágyaid üvöltve
fel a gonoszan tiszta égre?
Már nem Vagy önmagad.
Őrjöngj hát! Tébolyod szerelem szülte,
hogy régi mivoltod végleg elveszejtse.
2010. július 20.
Pipacs és kenyér
Arany vásznon vöröslő cseppek,
ha vérző kalászmezőn végigfut a szem,
pipacsok ritkás ligeteire lelhet.
A hullámzó búzatábla játszik velem.
Festőként sem birtokolhatnám e szépséget,
mely végeláthatatlan a horizontra hág,
s már benne rejlik íze a frissen sült kenyérnek.
Kemencéből varázsolt, éltető, tündér-világ.
2010. július 21.
Monolitok kertje
Roppant némaság honol, a szürke monolitok erdejében,
csupán az alkonyi szél reszketteti meg a bokrokat.
Vonagló marionettek kúsznak a mohás köveken,
s a Hold-világra rázzák aszott karjukat.
Az út mentén, a fa-királyok földig hajlanak,
lehullott lomb-koronájuk után kutatva a porban.
Fenséges, vaskos törzsük megrecseg. Mennyi alázat?
Távolban, a házak ablakaiban lassan fény lobban.
Ahogy sötét masszaként szétfolyik az éjjel
a sírkertben, hol sétám közben épp Rám talált,
ily kései órán. Most már Nekem is indulni kell!
Ha nem igyekszem, a kapukat Rám zárják.
Még búcsúzóul visszatekintek e békés kertre,
egyszer mind ide jutunk, a jövő által lassan elfeledve.
2010. július 22.
A szerep
Koldusok vagyunk csupán,
olcsó ripacsok, romos deszkákon,
s a levetkezett illúziók hilyán
díszes jelmezünk, molyrágta vászon.
Nevetünk, ha kéred, s könnyezünk, ha kell.
Míg a függöny legördül, bármit eljátszunk.
Létünk egybeforrt a kívánt szereppel,
s mi magunk is bábokká váltunk.
Ha a publikum vért akar, meghalunk,
hisz vásári mulatság csupán a létünk,
s benne mi komédiások vagyunk,
és mindössze a színpadon élünk.
2010. július 23.
Mámor
Újra itt az este, s egy pár pohár ital,
talán más színt ad füstös szobámnak.
Bódító zamatával majd megvigasztal,
míg nem tör Rám a józanító másnap.
Legyen csupán néhány órányi mámor,
hogy az alkohol átjárja idegszálaim.
Távol kerülve magamtól, s a mától,
újra alászállhassak az öntudatlanságba megint!
2010. július 23.
A sivatag
Mindenki másképp képzeli a jövőt. Én a magamét nem látom.
A Nap bár felkelt a horizonton, mégsem ragyogja be
az utat. Merre induljak el e kietlen tájon?
Mindenfelé homok, elvesznek a nyomok. A sivatag szele
minden reményt elsöpör, csupa szürke kristály,
bármerre nézek. E térben az idő is vánszorog,
az úttalan dűnéken át. Forrón hullámzik a táj,
s hiába érzem, mintha mennék, a lábam nem mozog.
Felkúszik testemen a sok apró szemcse,
minden pórusomba befurakszik a száraz homok.
Megtőlti számat, orromat, könnyet csal szemembe.
Tüdőm erőtlenül sikolt levegőért: Istenem, megfulladok!
2010. július 23.
Ott vérzik...
Hová nyíl, vagy golyó nem hatol,
ott vérzik leginkább a test.
Ezt nem festheti meg más, csupán a toll,
mi műtét nélkül nyitja meg az elrejtett sebet.
Mert minden ütközetben, önmagát öli meg
a szellem. Ellened, ha meddő csatába száll.
Hisz tudja, soha nem nyerhet,
mindenképp csak Rá vár halál.
2010. július 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése