Csavargó képzelet

Távolodás

Szemünkben őrzött átkainkkal
néztük egymást szerelmesen,
s miként a kimondott szó is elhal,
úgy lettünk egymásnak két idegen.

Tükörként, múltunk állt a létben.
A benne őrzött arc már nem tulajdonunk,
talán önámítás volt azt hinni éppen,
hogy hazugságainkkal mindent megoldhatunk.

2000. június 5.


Túllépve...

Falak, falak. Körbe, körbe, üveg szőttesbe zárva,
szűk tér a rabnak, az őrültnek végtelen horizont.
A külvilág süket csöndje, benn a szellem ordítása,
mellyel magánya ellen lázad, s önnön magára ront.

Más keze már nem ejthet sebet kihalt otthonán
a léleknek, mely túljutott a valós világon,
s vissza nem talál. Nincs ajtó üveg falán
a testnek. Ott ragadt az önmaga festette vásznon.

2000. július 9.


Gigantikus fal

Szemeket adtam tudatomnak,
hogy lássa, mint hull darabokra lelkem.
Emeltem egy gigantikus falat,
s érzelmeim, téglái közé temettem.

2000. július 9.


Ha mennie kell...

Ha mennie kell, engedd hát el!
Szenvedve minek marasztalnád hiába?
Könnyeid csupán magadért szólnak,
teherként fájdalmad ne küldd utána!

2000. július 9.


Az idő szélén

Tiszavirágnyi lét másodperc műve lehet,
hogy zúgó folyamnak lát egy kiszáradt medret,
s mímelt szólamokban igazságot keresve,
csak meghasonlott önmagát találja helyette.

Még vár az idő szélén, s közben leszáll az este.
Az örök várakozásban ott a szépség eltemetve,
s felette őrködik a csendes végtelen.
Mire vár még ott? Meg nem érthetem.

2000. július 11.


Patrícia

Hidak árnyán, a part lépcső-kövein,
ligetek alléján, kusza érzelem-képed
vissza-visszatér, mint verssor végi rím.
Néma szonettben siratlak Téged.

Kint Nap-meleg, s lágy szellő legyez,
de bennem szőrnyű vihar a vágyam.
Hirtelen vas béklyó lett a jelmez.
Fellázadt a múlt, bár száz lakatra zártam.

Ne vess meg érte, hisz csodás e kín!
Áldott szerelmet szültek esendő vétkeim.

2000. július 11.


Csavargó képzelet

Csavargó képzelet! Ki jobban gyűlölöd Magad
őseid ártó démonjainál. Téged más kísért.
Kámzsába bújtatott, létedből megfogant
képzelet-szülötted ordít agyadban véredért.

2000. július 13.


Téboly-tudás

Agyakba zsúfolt ismeret-káosz,
lüktet, tombol, vihart szül a tudás,
s a kéreg megreped. Az ösztön
disszharmóniába zülleszti magát.

Tudásod eldeformálja lényed,
groteszk érzékiség, kedves szavad.
Hullámtörés tudatod partjain,
az óceán a horizontba szűkül.

Nincs túlpart. Ha hajódra szállsz,
tudd, a biztos fedélzet csak látszat,
s alatta ott a tenger valósága,
kiszolgáltatva sodor, modern Odüsszeusz.

Minden rezdülés távolabb sodor.
Való, s képzelet fogaskerekei közt
eleven húsod masszává hígul,
s feloldódsz saját tébolyodban.

Még egy utólsó üvöltés,
aztán már egy másik tudat kiált
helytted, a rácsok mögül,
s párnázott falak vigyáznak rá,
mi elmédből maradt.

2000. július 13.


Ködbe szálló ima

Ködbe szálló ima. Elveszett Paradicsom.
Az édenkert ott zölddel az őrület határán.
Némán mozog az ajk, mint inak a csontokon.
A lét apró rezdülései. Ámen egy fohász után.

2000. július 13.


Idézlek!

Csendes delírium a félhomályban,
magányos szeánsz. Idézlek!
Sámántánc a tűz körül.
Lángot tartok ruhámmal,
s bőröm kékes fénnyel izzik.
Megtagadott érzés: Szeretlek!
Lényd tudatomhoz tapadt.
Viszlek, cipellek, vonszollak magammal.
Porba hulló szavaim, a versek,
semmi Vagyok, hang a viharban,
szinte hallani sem lehet.
Gondolataim esőbe ejtett könnycseppekként
hullnak láthatatlan, álom-arcodra.

2000. július 13.