Itt tántorog részegen
a lezüllött értelem.
Nekiszédülve falnak, fának,
s minden szava csupa gyalázat.
Üveges szemekkel körbe néz.
Fogódzót kutat a gyenge kéz,
remegve, akár pohár után
a sarki kocsma asztalán,
de csak az esti légbe markol,
kábán az áldomási bortól.
Hisz ivott barátra, egészségre,
minarra, mi akkor jutott eszébe,
s most a parki lámpák alatt
keresi, mi méltóságából maradt,
és végül lemondóan a földre dűl,
s elalszik morogva. Egyedül.
2011. augusztus 2.
Szerelem
Mint irdatlan, kámzsás tömeg,
egy roppant árnyék lebeg,
csillagokat, Holdat eltakarva,
lassan Rád borul, lelked akarja,
s amit még kíván, mind megadd.
Tépi, szaggatja élő húsodat,
míg fel nem üvölt minden ideg,
s csókjai nyomán átjár a hideg.
Csontodba mar, hogy kitépje.
Ezt kapod szerelmedért cserébe.
2011. augusztus 9.
Tűz
Ha kövek közé rekeszted, a tűz is csak rab,
foglyul ejti szerelmesen néhány fadarab,
s Ő forró csókjaival beborítja,
átöleli izzón, testébe marva.
Buja nászukból aprócska szikra pattan.
Szökik a légben, bújik bozótban.
Először, mint gyámoltalan gyerek,
egy ág végén pislákolva remeg,
de amint végre erőre kap,
felfal hatalmas erdőket, városokat.
Lángoló szemekkel kutat prédára lesve,
s lakomájától fénybe borul az este.
Vérszomjas hordaként zúdul a világra,
minden élőt elpusztít hatalmas étvágya,
s ha megemésztett jelent és múltat,
kifáradva saját hamvába fullad.
2011. augusztus 16.
Föld
A hideg közöny, mely szilárdan áll lábaid alatt,
de megőrzi lépteid nyomát, s majd befogad.
Létezésed porszem, csak megtűr a hátán,
mint pazarló gyermeket, s elborzad láttán,
mit művelsz testével. Ha felbőszíted,
ledönt várost, felszít alvó krátereket,
hogy átokként okádja, pusztítón Reád,
minden alkotásoddal elkövetett hibád.
Míg újra végtelen csend lesz, béke, nélküled,
hisz ezt a földet léteddel csak Te szennyezed.
2011. augusztus 17.
Rab lélek
A bilincsbe vert idő vonszolja láncát,
ahogy rabmenetben körbe, körbe jár.
Arcára a sors vésett ezer barázdát.
Üveges szemeiben látszik, tudata messze már.
Maga mögött hagyva rácsot és falat,
lassan beletűnik az árnyrengetegbe,
valahol, a távoli horizont alatt
nem lesz már testének rabja lelke.
2011. augusztus 20.
Styx
Egy vékony ágon
hintázom,
a szakadék felett.
Alattam meredek
sziklafal zuhan a mélybe,
hogy a Styx folyót elérje.
Odalent a víz árja bőg,
tajtéka csupa gőg,
s morajló indulat,
mely mohás kövekre csap.
Habjaiban holt lelkek küzdenek,
de az ár tovaragadja mindűket.
Az ág tart még,
ám vonzz a mélység.
Nekem is ugrani kéne,
zuhanni háborgó vizébe,
hogy magával sodorjon a folyam,
s feloldódjak benne nyomtalan.
2011. augusztus 23.
A Lét sikolya
Sötét köpönyegében jött a vég,
gyertyák kanócát viaszba fojtva,
s a Lét felsikoltott: Ne még! Ne még!
Csak egy percet adj, hogy magába szívja
kialvó tudatom mindazt a színt,
melyet millió képzelet álmodott,
hogy így vigyem magammal képeit
e világnak, hol élnem adatott!
2011. augusztus 20.
Quasimodo édenkertje
Felhős, csillagtalan éjjen
Hold világít sápadt fényben.
Vén toronyban üt az óra,
kattan rozsdás mutatója.
Sötét szárnyak felsuhognak,
húrja pendül vén koboznak.
Árnyak kelnek, táncot járnak.
Síri dallam száll a szélben,
hű dalnokát elrejti mélyen
templomkertben nehéz kőlap.
Csak zene szól. Fel nem támad.
Csak zene szól, nagyon halkan,
s elenyész a pirkadatban.
2011. augusztus 23.
Az idő
Fejed felett keselyűként köröznek a percek.
Időmorzsáid, mint koncot, eléjük veted,
míg jelened törmelékeinek porát kavarja lépted.
Körbenézel az ismerős utcákon, utad elveszett.
Unod már a monoton, színtelen napok sorát,
de ifjú Vagy még, miért ne pazarolhatnád!
Míg arra ébredsz, hogy tíz évet vénült a reggel,
s Te álomvilágban jártál. Most végre ébredned kell!
Fuss hát, rohanj, tűnő pillanataid szellemét kergetve,
mely áttűnik lassan lényeden, s elszáll a fellegekbe!
Az időt nem marasztalhatod, hisz az órád ketyeg.
A vég észrevétlen közelít, mielőtt a homok lepereg.
Éveid ponttá zsugorodnak, időd napokba szűkül,
kezeid ráncaiból olvasod jövőd, hajadba ősz vegyül.
Rettegve zársz ajtót, ablakot, hogy kirekeszd kétségeid.
Fogyó időd könyvének utólsó sorait
más írja. Készen állsz, ha a halál szobádba nyit?
2011. augusztus 26.
Világtalan lét
Szánalmas, világtalan lét,
kit a vak sors vezet,
nem tudva, hová lép.
Kezei mindenütt falat érintenek.
Körbe bástyázott magány,
közönybe burkolt zarándok.
Nincs kapu erődjének falán,
újra csak egyhelyben topog.
Bár úgy sem látja, merre halad.
Megáll, s a csöndbe mered.
Remegő keze a semmibe tapogat,
keresve egy másik kezet.
Reménye a sötétbe hullt.
Neki már egyszínű jövő, s a múlt.
2011. augusztus 28.
Gyílkos szerelem
Két kezem nyakad köré fonom.
Érzem, amint lényed halkan lüktet.
Majd megfeszül minden izom,
s kialszanak szemeidben a fények.
Hajad ziláltan arcodba hull,
már nem ellenkezel Velem.
Csak nézel meredten, konokul,
de tekinteted már idegen.
Nem szólsz. Torkodra forrt
az utólsó lélegzeteddel
minden hazug mondatod.
Hallgatnom többé nem kell,
de még tartalak, s nagyon lassan
táncolni kezdünk. A szoba forog.
Végleg itt nyugszol karjaimban.
Némán figyellek... s Veled pusztulok.
2011. szeptember 1.
Lábnyomok
Boldogtalan lábnyomok vánszorognak,
a porban vonszolva nyűtt emlékeik,
mint lágerek népe, oly aszottak,
s testükön ronggyá foszlott a hit.
Nem nézek hátra, de tudom, követnek,
mint éhező koldusok a kenyér szagát,
mert múltam részei ezek az ocsmány férgek.
Mind Én Vagyok, s mind egy-egy néma vád.
2011. szeptember 1.
Nem Téged gyűlöllek
Nem Téged gyűlöllek,
csupán önmagam Benned.
Azt a gyámoltalan ebet,
ki lesi minden léptedet,
mert saját léténél gyötrőbb Neki,
hogy imádottját elveszítheti.
Nem Téged gyűlöllek,
csupán amivé lényem tetted.
Azt a meghunyászkodó,
saját elveivel harcoló
embert, kinek fontosabb Vagy,
mint bármi, mit az élet adhat.
Nem Téged gyűlöllek,
csupán azt a percet,
melyben találkozott utunk,
de dűlőre so'sem jutunk,
mert szerelmemért Téged okollak,
hogy önszántamból adtam magam fogolynak.
2011. szeptember 4.
A megfagyott szoba
Egy székre levetett kabát,
mely beitta a dohányfüst szagát.
A földön néhány, elszórt papír.
A levesestálra ráalvadt a zsír.
E borongós csendélet homálya
borul rá az időbe dermedt szobára.
Ki kéne nyitni végre az ablakot,
mert megfulladnak odabenn a bútorok!
A képeket is vastag por takarja.
Tán még ismerős arcok vannak alatta,
s a szürkeségből felvillanó, néhány szilánk,
egy vitrin üvege lehetett hajdanán,
de oly rég volt már, hogy szinte nem is lehet,
a széthullt cserepekből összerakni egy eltűnt életet.
2011. szeptember 4.
Ingovány világ
Uram! Inog kereszted!
Tán rossz alapra helyezted.
Ingoványos ez a világ,
mindent lehúz a láp.
Ha rossz helyre lépsz,
tested, lelked belevész.
A fel-felvillanó lidérc-fények,
csak még mélyebbre vezetnek,
s bezárul mögötted az iszap,
felfalva lábnyomaidat.
Hited kevés, hogy fennmaradj,
nem adhat szilárd talajt.
Vakon botorkálsz előre.
A semmibe lépsz, vagy a jövőbe.
Még egy halk cuppanással tovább,
léptekbe szűkül az egész világ.
Hisz ki tudja, melyik lesz az utólsó,
s Téged is magába szív e sár tó.
2011. szeptember 4.
Karácsonyeste
KInt ropogósra fagyott a tél,
s idebent ez a különös némaság.
Látom, amint anyám hozzám beszél,
de valahogy mégsem hallom szavát.
Kezében mécsessel, lassan lépked.
Az öreg karokban reszket apró fénye.
Az utcán az este is egyre vénebb,
az éjszaka már sietve jő elébe.
Anyám léptei egyre távolodnak,
amint alakja eltűnik a kisszobába.
Szólni kéne! De mit is mondjak?
Csak némán tekintek utána.
Majd szemem az asztalra téved,
hol egy fenyőág hullatja tűit.
E lakásból elköltöztek az ünnepek,
s most itt bent is minden hidegnek tűnik.
2011. szeptember 5.
Múlt szerelmek
Hálával említem azt a napot,
mikor az első elhagyott.
A másodiknál fel sem néztem,
nincs is Róla már emlékem.
Kik utána következtek,
csak pillanatai életemnek.
Nem érzek semmit, nem is bánok,
hisz utam végén nem Ti vártok.
2011. szeptember 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése