Lélekvihar

Marcangoló vágyak

Kebleid közt elveszetten

zihál a vágy. Fülledt izzásban

hullámzanak a völgyek, a dombok.

Tested csókjaimba öltöztetem,

míg körmeid nyomán a hátam

merő sebbé válik. Válladba harapok.

Egymást tépve, marcangolva,

mint kiéhezett, vérszomjas vadak,

küzdünk egymással egész éjszaka,

de a hajnallal vágyunk is lohad.

2012. január 16.

A fenyves

Éjbe meredő szemem

átvezet a sötét fenyvesen,

míg ezernyi, hideg tekintet,

a sűrűből nesztelen követ.

Láthatatlan, lépteim kísértik,

Egészen az erdőség széléig.

2012. január 28.

Az urna

Mintha ékszeres ládika lenne.

Egy egész életet zár magába.

A végtelen idő őrködik felette.

Üres szavakat véstek falára.

Meddő sorok mögé zárva,

szürke por közé temetve,

nyugszik minden eltűnt álma.

Mégis elfér két kezembe.

Néma súlya nem nehezebb,

mint a napok, mikor eszembe jut,

mit valójában a dobozka rejt:

apát, anyát, lányt vagy fiút.

Mindegyikük elfér e kis helyen.

Átkom, s áldás, hogy emlékezem.

2012. január 31.

Orpheum

Engem idéz a némaság,

a bánattal mérgezett világ.

A soraimba zárt démonok,

mint málló, görög mészlapok,

roskatag alapokon tartják

az Orpheum sok pilonját,

s bár recsegve nyög a váz,

mégis áll még a színház.

Falait csend lengi át,

színpad deszkáit, karzatát,

mert nincs, ki újra elszavalja

a drámát, mi egykor felavatta.

2012. február 3.

Madárhalál

Szárnya az alkonyba csap vadul.

Vijjogva az égbe vág, s lehull,

mint fekete, tépett szövetdarab,

vérben úszó, sötét tollazat.

Majd szétrobban a test, s a tér,

amint a zuhanás a hideg kőhöz ér.

2012. február 8.

Az Éj

Csontos arcába húzva kámzsát,

lassan jár az árkádok során át.

Félhomályos lépcsőkön feloson,

csak neszét hallod a folyosón,

amint a nappal mécseit sorra,

hosszú lebernyegével kioltja.

Ajkakra zsibbadt álmot lehel,

hogy míg a hajnal nem jön el,

dorbéz árnyaknak adja át,

a halk zajoktól zsongó éjszakát.

2012. február 8.

Súlytalan ima

Egy fohász, mit száraz levélként hord

a fagyos szél. Csupán egy megtört akkord.

Beszorulva két csontbillentyű közé.

Nem értem szól. Az ima csak az Övé,

ki oly apró lény, oly észrevétlen,

mint kihunyó szívhang a tengelyen,

mint barázda, mely nem ekét követ,

s a belé hintett magot sem tartja meg.

Mégis, mert ily elenyésző egész lénye,

e súlytalan hite emeli majd az égbe.

2012. február 11.

Kábulat

Tengerár üvölt.

Vad hullámok

hátára nőtt

habot látok,

mely felém vágtat,

mint tajtékzó mén.

Törve sziklákat,

s dobva felém.

Egy kő arcomba csap.

Érzem vérem ízét.

Elönt a meleg kábulat.

Mintha zuhannék.

Hirtelen csend ölel,

amint éj ereszkedik

tudatomra. Már közel

a túlpart, a szirt,

melyen alakod árnya

int, mint angyal képzelet,

vagy csupán agyam játéka.

Mit számít. Megyek Veled!

2012. február 14.

Álmod festve

Az ablakon túli, dermedt sötét,

némán figyeli, mint telnek a sorok.

Lámpám fénye táncra kért egy pillét.

Látom árnyát, amint a papír felett mozog.

Ám gondolataim messze járnak.

Tudatom ecsetjét képzeletbe mártom,

s már festem is kontúrjait párnádnak,

melyre édes arcod mását rajzolom.

Most épp álmaid delelőjén járhatsz,

S bár csak lélekben lehetek ott, Veled.

Remélem, elég hű lesz ez az amatőr vázlat,

mely gondolataimban, Rólad feldereng.

Talán végzek is, míg tart az éjjel,

hogy reggel meglepjelek e poéta képpel!

2012. február 14.

Gabi

Incselkedve futnak a szavak.

Egymást kergetve, sok gondolat,

s minden sor, egy egész világ.

Magában hordoz millió csodát,

de mind mögött csak egy titok

lapul, mit leírva el nem mondhatok.

Ezt csupán érezned kell!

Szeretlek teljes szívemmel!

2012. február 14.

Szavak

Mocskos kőre hulló szavak,

hangokba zárt, ostoba gondolat.

Feszítve torkot, kibuggyan,

s már meg is bánja nyomban

a száj, hogy kaput nyitott

a szónak. Ijedten felsikolt,

majd újra beáll a némaság,

amint a bonckés a lelkébe vág.

2012. március 1.

A test

Otthonom annyi csak,

mit elfoglal e húsdarab,

s mindössze annyi vétkem,

hogy testemnek becézem

ezt a furcsa torzót,

melyet a sors rám osztott.

Mégis börtönként tart távol,

a köröttem zajló világtól.

Itt nem látható a béklyó.

Belül hal el minden szó,

s ami kívül is hallhatik,

nem fedi fel a zárka titkait.

2012. március 2.

Utolsó Nap

Cseppekben hullik szét az ég.

Leválik apránként a boltozat.

Sivár űrré bomlik szét a kép,

s mindent feléget a pirkadat.

Nincs pajzs, mi megvédene.

A föld ráncossá aszott

felszínén az izzó Nap heve

csak málló port hagy ott.

Az eleven krematórium hamvait,

forró szél hordja a mennyezetre,

míg a haldokló lét felsikít,

s mindent vakító fény temet be.

2012. március 9.

Álom ébred

Lehunyom szeme. Álom ébred,

osonva támad megannyi kísértet,

néma árnyakkal ölelve át

az agytekét, remegő pupillát.

Tépett torzók tobzódnak,

s a nyitott ablakon a holnap

riasztó fénye árad keresztül.

Falon, bútorokon, az ágyon megül.

Hunyorogva eszmél a tudat,

s a reggel lángjaiban kiég az agy.

2012. március 9.

Emlék

Hol Vagy, mondd, s mi végre,

miért kísértesz szüntelen?

Fantom tested, fagyos ölelése,

miért hagy sebet lelkemen?

Szerelmem gyilkos magánya

megöli napjaim meddő perceit.

Kínozva folyton, s megalázva,

míg a fájdalomtól nem vonít.

Tövised mély, akár a bűntudat.

Felemészti múltunk emlékeit.

Jégcsap fogával belém harap,

s tudatomra hideg alkonyt borít.

2012. március 9.

Ne…

Ne kérj,

ne várj!

Már nem vagyok.

Az éj,

s a táj,

miként a napok,

állandó,

vagy változik.

Most már nélküled.

Üres a szó.

Veszett a hit,

s közönyös tekinteted.

2012. március 11.

40 év

Csupán negyven év telt el,

mióta legutóbb felkelt a Nap,

de mintha emberöltőkkel

lennék, minden perccel korosabb.

A végtelenhez képest oly kevés.

Mégis, ha pillanatokkal mérem,

beláthatatlan folyam az egész,

de részekként nem szemlélhetem.

Visszanézve is néha érthetetlen,

miként hoztam meg döntéseim.

Zavaros minden kép idebenn,

és kívülről sem fest másképp a szín.

2012. március 12.

Agónia

Eltűnök belőlem,

akár az utolsó lélegzet,

melybe beleköhögtem

néhány vöröslő cseppet.

Még néha fáj, s ingerel,

hogy tüdőm kiszakad,

és minden levegővétel

felsikolt a csont alatt.

Mintha be akarna zárni

bordáim börtönébe,

hol ezer rács préseli

minden szervem össze,

és már nem fáj úgy,

mindössze ingerel,

enyhet nem nyújt,

s nem enged el.

Beteg testbe zárva,

egy megfáradt lélek.

Rácsait gyengülve rázza

sorvadó tömlöcének.

2012. március 13.

A Holdvilág szerelme

Beleharap a Hold az éjszakába,

hogy pompájában eltelve,

hintse sápadt fényét a tájra.

Köszönti jöttét farkas éneke.

Ó, drága, éji vándor társam,

világodnál nyugtom lelem,

ha éhezve vérre csábít vágyam,

a Te szerelmes nektárod legyen!

2012. március 15.

Ragadozó

Ragadozó, puha léptekkel halad.

Az árnyékba vész a fák alatt.

Csupán szétfoszló, édeskés illatot,

s néhány vércseppet hagyva ott.

2012. március 19.

Tükör előtt

Vadul üvölt a kétség.

A tükörből idegen kép

bámul, s hideg szemek,

az ürességbe tekintenek.

Széthulló arc az üvegen.

A pillanat elolvad velem,

s lecsorog a hideg kövezetre.

Mulandó vagyok, akár egy eszme.

2012. március 22.

Vihar

Ellene megyek minden viharnak,

bár az ágak arcomba marnak.

Konok, csontos kezekkel tépve

a bőröm felhámrétegébe.

Vér serken, könnyező sebek

szántják tele egész testemet.

Térképet rajzolva a fájdalomnak.

Folyamai agyamba hullnak.

2012. március 22.

Befejezetlen mű

Tudás, mit birtokol az elme,

de csupán szikráját fogja be,

akár a szem, a mindenség darabját,

hol mulandó lénye lehet a gát.

Tünékenységébe ragadt gondolat.

Híve, hogy tán majd megmarad,

a jövendő korokra bízva,

veti szüntelen papírra,

de léte sürgeti, kevés a nap,

mely alkotását segítve felvirrad,

s az oldalak is egyszer betelnek,

nem hagyva több terjedelmet

a műnek, mely most csonkán,

még számtalan lapot kíván,

de nincs, ki papírt terítne a toll alá,

vagy ki a szándékot tovább hajtaná.

Elveszett az elme, torzó a tudás,

nincs befejezés, s nincs folytatás.

Csak egy múltba vesző akarat,

eltemetve sok piszkozat alatt.

2012. március 26.

Hitvány sors

Hitvány sors, már nem szeretlek!

Köröttem erdővé növő keresztek,

s minden lépéssel apad a horizont,

mely a távolból a szemembe ront.

Fejfák kísérnek árnyékaikkal,

s mind a nyugvó Nappal elhal,

akár egy mélabús szonáta,

ráhanyatlik saját hantjára.

2012. március 27.

Gillotine

Halk surrogással jő a béke.

Emlékeztetőn galamb röptére,

amint a penge kérlelhetetlen

alázuhan kivájt medrében.

Elválaszt testet az értelemtől,

hogy miként sebész, tárja föl

az idegek remegő, néma táncát,

melyet már önnön szeme nem lát,

s a moraj, mit végtelen csend kísér,

vesztőhelyet ekképp fest elénk a vér.

2012. március 27.

A barlang imája

Beszáradt dallam.

Cseppkőbe zártan.

Barlang gyomrába rejtve,

csak a mélység zenéje.

Az aláhulló vízpermet

könnycsatornát vésett

a suttogó sziklákba.

Ez a barlang imája.

A néma kórus éneke.

Csak a denevér füle

fogja fel, s a homályba,

ezer szárnycsapás kiáltja.

2012. április 1.

Tépett virág

Vázában tépett virág.

Halálra ítélt érzelem.

Elejtve minden szirmát,

s már illata sincs jelen.

A mulandóság ajándéka.

Csak pár napig hirdetve,

hogy ez az átkozott poéta

sem képes több érzelemre.

2012. április 9.

Elszáradt kóró

Elszáradt kórót nem dicsér ének.

Elapadt érzés nem szólít kedvesének.

Csak néma vágy, mely esőt szomjaz,

néhány csepp reményt a pornak.

Fohásza oly halk, mint lágy szellő.

Az ég se hallja, sem egyetlen felhő,

mely testéből itathatná meg.

Elpusztul, akár nem kívánt gyermek.

2012. április 14.

Elsimul a lét

Zaklatott ritmust zihál a lélegzet.

Álmok rebbennek szét az ajkról,

hogy feloldozásért esengjenek,

mint fuldokló, ki a légbe markol,

de semmit fogva, karja visszahull.

A kisimuló lét felszíne alatt,

tekintete az örökkévalóba nyúl,

de már nem hallja sikítani a vonalat.

2012. április 15.

A holló és a Hold

Holló kering a lék felett,

hová a kelő Hold esett.

Ijedten kopogtat jeget,

sötét szárnya megremeg.

Lassan fakul sárga karéja,

amint a víz a mélybe húzza,

s a balga madár a tóba kap,

de a korong elsiklik a csőr alatt.

Majd hirtelen átzuhan a léken.

Elmerül az aranyló fény csendjében.

2012. április 15.

Talizmánként…

Talizmánként őrzöm csókod ígéretét,

amint számon kicserepesedik a jég,

s játszi könnyedséggel ajkaid,

fagyos tábláit tovakergetik.

Szemed tüzében tavaszként ébred,

minden elsuttogott érintésed,

hogy királlyá emel, mi oly bizonytalan,

mégis szerelmem koldusának érzem magam.

Belefagyva ott égsz minden gondolatba.

Általad nyer értelmet e néhány strófa,

hogy rekedt dalommal ébresztve álmot,

Neked adjam ez édes-bús világot.

2012. április 15.

A bolond szerelme

Mint egy sült-bolond,

ki éjben keres Napot,

s váltig hiszi,

hogy egy csillag elrejtheti

mindazt a fényt,

hajnalt hozó reményt,

melyet az égtől ellopott

szemed. Most ott ragyog

minden tekintetedben,

ha pilláid függönye lebben.

Némán megfürdet,

néhány elejtett könnycsepp,

sós ízű szerelmet esdve.

Most nem térdelne

előtted a büszke akarat,

vágyva csókodat.

2012. április 22.

Menekülő tudat

Menekülő tudat

Az időből kimenekülő tudat
a nemlét  küszöbére téved,
hol szétfolyik a szilárd anyag,
s elmosódnak a rögzült képek.

Csak áll kábán, értetlenül,
míg szemébe zuhan a látszat.
Így a mindenségnek megkövül,
mint katatón test a világnak.

Szemléli, miként hullik szét
a laza elméletekből szőtt való.
Míg a kés lassan átszántja erét,
mert balgán hiszi, így minden megoldható.

2011. szeptember 14.


Festő

Elgémberedett újjaid közül kifordul az ecset.
Reszketeg vonalaid absztraktciói közt,
zavaros álmaid értelmét hiába keresed.
Tán egy új, más festette vászon előtt
megtalálhatod azt a választ, mit alkotni félsz,
mert bárhogy is fogsz neki, elvész a tartalom.
Valami groteszk látomássá torzul az egész,
s még a szépséges táj is merő borzalom.

Miért alkotsz mégis, mi hajt tovább?
Hogy újabb színekkel csúfítod a képet,
mely így elpusztítja saját magát,
s meddő tartalmát már Te sem érted.
Ragadj hát kést, s kaszabold teremtményed,
zúzd szét rettentő arcát, nyomd el sikolyát,
mely ott ég agyadban! Már szinte érzed,
ahogy maga alá temet ez a festett világ.

2011. szeptember 15.


Nem Vagyok...

Nem Vagyok sem hű, sem igaz,
csupán egy korhely, pimasz,
ki félresikerült rímeket kovácsol,
bárki más, s a maga fájdalmából.

Néha az egész világ Vagyok, máskor porszem,
s gyakorta a tegnapokra sem emlékszem.
Reggelente bódult kábaságból ébredve,
eszmélek elvesztegetett életemre.

Csak az alkohol nyújt némi feledtető
álmot, mit megrabol a tolvaj idő.
Így lettem jelenemben tétova kísértet,
tekintetem folyton a múltba réved.

Unottan, lassan elfogyasztom létem éveit,
a kedélyes társaság, már émelyít.
Csak el a zajos tömegből! Kilépek az ajtón
észrevétlen, s magam mögött csendben behajtom.

2011. szeptember 18.


Őszi este

Megsárgult levélcseppekben,
pereg le a fákról az ősz.
Egy kopott padon ülve figyelem
az utat. Tudva, úgyse jössz.
A zizegve haldokló levélpázsiton
hullámokat vet a szél, s a nap
arany fényében e tarka óceánon,
a kopaszodó fák árnyai ringanak,
de már fáradni látszik a nappal,
fényes korongját az alkonyra jajtja.
Elcsendesül a cserregő madárdal.
Az ég mélykékre vált, s alatta
millió apró mécsként felébred
az esti város, fénypászmáival.
Az égbolton csillagszemek égnek.
Egy füstös bisztróból zeng a dal,
s az utcákon is ritkul a tömeg.
Csupán néhány szerelmes andalog,
míg más munkából hazafelé siet.
Zsúfoltan döcögnek tova a buszok.

Anyám már biztos nyugovóra tért.
Egy korsó sör most oly jól esne,
ha sovány tárcámban lelek pénzt,
tán szebb lesz ez az őszi este!

2011. szeptember 19.

Búcsú négy sorban

Álmaimból fontam töviskoszorút Neked.
Démonjaim istennőjévé tettelek.
Szenvedtél, láttam, hisz nem Vagyok vak,
így inkább szó nélkül elhagytalak.

2011. szeptember 30.


De profundis

A lelkemben dúló végletek
lassan felemésztenek.
Csak égre emelt kezeim üvőltenek,
míg az ajk némán remeg.

2011. október 2.


A hiábavalóság dühe

Meddőn áramló tudat.
Rég kialudt csillagok fénye
izzik a szemekben. Kutat
valami felfoghatót, hogy elérje
kinyújtott elméjével azt a parányi,
sugárban úszó porszemet.
Tán képes a rácsok közt kiszállni,
ha majd Ő is ott lebeg
a néma szemcsék között,
túl a betört ablakon,
melyet véres keze ütött
néhány perce, s a meszelt falon
szétkente a vöröslő dühöt.

2011. október 2.


Álmaim fekélye

Álmaim megcsomósodnak,
s kitüremkednek testemen,
mint sok, fekélyes hólyag.
Megannyi gennyes fertelem.

Néha, mintha lüktetnének,
s vándorolna mind, bőröm alatt.
Egy életre kelt, százfejű féreg.
Én Őt táplálom, Ő vízióimat.

Hol itt, hol ott látom felbukkanni
borzasztó púpjait, amint halad,
araszolva zsigereim nyúlványai
közt, eleven húsomra rátapad.

Lassan felfal, s megemészt,
míg csak a váz, a bőr marad,
s belül Ő uralja már az egészt.
Már nem Én leszek, csupán az élő daganat.

2011. október 6.


Egy régi ház

Különös, régi ház ez, a mellékúton.
Falait borostyán, s vadszőlő folytogatja.
A nedves talajból téglái közé oson
a zöld penész, felkúszik az ódon falakra.

Már rég csak szellemek tanyája e lak.
Bedeszkázott ablakai mögött üres szobák.
Hiába járom végig, már nem talállak,
mindenütt rozsda, s kosz. Érzem a doh szagát.

A pdló recsegve nyög, s port szuszog,
míg tapogatózó kezeimbe pókháló akad.
Korhadt deszkák közé temetett lábnyomod
már nem kutatom, hadd fedje a pergő vakolat.

Úgy távoztál, hogy nem köszöntél el senkitől,
s amint kilépek a kapun, a ház is összedől.

2011. október 9.


Levelek

A májkórosan besárgult levelek,
akasztott latrok módján, a szélben
hintáztatják kiszáradó létüket.
Alattuk méterekbe szűkül a végtelen.

Lassan eresztik el az ágak,
mint a nyár emlékének aszott
gyümölcseit, tán vissza vágynak,
hol láttak még szebb napot.

Mégis hullniuk kell. Sorsuk ez.
Libegve szálldosó mulandóságuk,
csupán az ősz varázsa. Fakuló színek,
s képük a pillanattal a múltba fut.

2011. október 24.


Titania

Oly mélyen szeretlek,
amilyen mély lehet a sötét.
Lelkemből kivetlek,
s képed ezerszer tépem szét.

Majd újra átölelem emléked.
Gyílkos bűntudatommá leszel.
Nem kérek Tőled kegyelmet,
hisz árnyékod Én szerettem el!

2011. október 28.


Pusztaság

Lélektelen pusztaság ölel.
Fáradt és nehéz lett az út.
Szememben kiégett közönnyel
figyelem, amint a semmibe fut.

2011. november 2.


Hitem...

Hitem annyi csupán,
mi átsegíthet e napon,
s egy átvirrasztott éjszakán
túl, majd ezt is elhagyom.

2011. november 2.


Egy esély

A föld tuja, nem öregszel,
s a kövek őrzik majd álmod.
Léted röpke percként múlik el.
Illanó pillanat egész világod.
Az idő egy szelete Neked jutott,
s Te egy falással bevégeznéd.
Ne siess oly nagyon! Nem látod,
a lakoma élveztére egy esélyt
adott csupán az Ég!

2011. november 7.


Hajnali vágyak

Árnyak lépcsőjére hág a hajnal,
s az égbolt tengerébe csobban,
teleszórva millió felhő-pamaccsal.
Testedet itt tartom még karomban,
becézve a már elhagyott burkot.
Szemeidben kutatva lelked után,
de tekinteted hideg, közönyös, halott,
s ajkam hiába zörget ajkaid ajtaján.

Nézd, vöröslő Napkelte ragyog!
A vértől ázott, néma mennyezet
csak figyeli, amint szikrázva kavarog,
izzó vágyam, kihűlt tested felett.
Majd megfolytott szerelmünk tetemén,
bujaságunk fellobban, s elvegyül
egymásban. Lassan betakar a fény.
Két lélek tobzódása együtt, s mégis egyedül.

2011. november 7.

Márvány nászi ágy

A halál sem bírhatta le,
csak csendben elszunnyadt,
s romolhatatlan szépsége
átragyog a múlandó anyag
kárhoztatta féreg-toron.
Márvány piedesztálra vetett,
időbe fagyott nászi ágyon,
csókom borít rá szemfedelet.

2011. november 19.


Kiégett ember

Önnön szavaid törnek ellened.
Telerótt soraid, mint kiélezett
pengék, hasítják át igazságaid
már amúgy is rongyos vásznait.

Egykor mind büszke vitorlaként
dagadt, befogva ihleted szelét,
s most zsebkendőnek is kevés,
mit meghagyott a durva kés.

Hajód is csak vánszorog, a tenger
játékszerévé Te tetted! Kiégett ember!

2011. november 20.


És leszáll a sötét

Az agy némán felsikolt
a bolondok ketrecében,
míg rója meddő köreit.
Belekapaszkodva tudata
legutólsó morzsáiba,
melyek szétperegnek
a szemei előtt elfolyó
padló, görcsös deszkáin.
Majd a görcsök szemekké válnak,
s kaján örömű tekintetükkel
belemásznak, mint a pondrók,
elméjének legalsó bugyraiba,
hol a félhomály besűrűsödő
masszává csomósodik,
és saját kétség-kísértetei
kiröppennek ajkai résein.
Hát ez lett a végső sóhaj,
mielőtt a sötétség leszáll,
s katatón közönybe dermed
az üres vázzal az öntudat.

2011. november 22.


Az út

Nincs út oly végtelen,
mint amit kényszerrel köveztek,
s akár vaksötét éjjelen,
botorkálsz rajta egyre messzebb.

Sánta akaratodnak mankót
ad a szükség, s talpadra ragad,
mit számtalan lépted elhagyott.
Cipődön vonszolod egész hazádat.

Csak a kietlen puszta vezet.
Közötted minden egyhangú, s kopár.
Jövőd még nincs, múltad elveszett,
csak az út létezik, mely magába zár.

2011. november 23.

Átkozott...

Átkozott lettem,
művészetben, szerelemben,
s fantomokat kergetve,
száll Rám minden este.

Szeszben bőven ázott,
könnyűvérű lányok,
telt pohárral hívogatnak,
pőre testükkel elragadnak,

de már nem ajz fel,
mi lángokkal nem ölel.
Mert tűz kell a vágyhoz,
mely újra, s újra feláldoz.

Önnön máglyámon ragyogva,
tán még Érted is lobogna
egy pár órányi kéjjért szívem.
Szeretve mégsem lennél, azt hiszem.

2011. november 24.


Őszi, pesti este

A benzingőzben sárgára füstölődött,
útmenti fény-fák a sáros kövezetre
ejtik pászmáik. Halvány, sugár-ködöt
lehelnek az est lepte városi légbe.

Csendesen morajlanak az utak,
fénybogarak suhannak tovább,
esőlébe gázolva, fel-felcsapnak,
hogy riadtan ugrik szerte sok kabát.

Szürke levesben gőzölög a város,
s esti zajt kántálnak a házsorok.
Míg a járdasziget szélén a sáros
folyam, az embermasszával tovább kavarog.

2011. november 29.