Híd, két lét között

A híd, két lét között

Múltam titok, jövőm még rejtély, s kárhozott jelenem
ellentétekből szőtt pókháló-látszat, melyen fennakadtam.
A hídra ráleltem, s két part között szárnyszegetten
csak két világ közt választhatok, s vad folyam alattam.

Két partnyi élet, s egyikben sem találom helyem.
Az egyik földdarab magányra hív, a másik asszonykarral ölel át.
Mindkettőt nem választhatom, egy pedig kevés, bár lelkemben
egykor mindkettő megfért. Most mégis csupán egy elszakadt világ.

Alant tucat-emberek szürke tömege hömpölyög, szörnyű folyó,
s felettem a szabad boltozat. Röpte már nem hív a szélnek.
El kéne indulni végre, de nincs út, mi a lázadónak járható,
amit nem tudnak, nincs. Sem hitem, sem jövőm, ha eltűnök,
                             nem leszek rabja tovább a világ ketrecének.

1998. március 16.


A virradat

Markommal öleltem hűs, üveg-testét, a sors kárpótolt Vele,
s ajkáról olthatatlan szomjjal nyeldekeltem a mámoros vigaszt,
miközben cigarettám szellemfüstje a félhomályt lengte be,
Én bódultan álmodtam délibáb-csodákkal telt, hamis világomat.
De jött a virradat, ablakcsörömpölés, a szilánkok agyamba vágtak.
Ezernyi ily pillanatát őrzöm évek óta, sok efféle, szerelmes éjszakának.

1998. március 16.


Ítélet

Megszülettem, s mikor először nyitott Rád szemem ablakot,
Te máris nevelni kezdtél, képeket mutattál, miket nem értettem.
Érzéseket tápláltál belém, de nem tudtam, miért vagyok.
Nyelvet adtál, s szavakat, de szavaimmal csak sebeket téptem,
lelkekbe gázoltam, s megmartam bárkit. Azt is, ki szeretett.
Gyűlöltem érte magam, de el nem bújhattam. Gyűlölet emésztett.
A bíróság ítélt, a bűnökért. Magammal kell, hogy szembenézzek.

1998. március 16.


Árnyékod

Ezer arcod volt, mind más és más, s megannyi szándék,
de minőjük mögött ott lapult árnyékod, s amint leszállt a Nap,
megnőttél, föléjük tornyosult alakod, milliónyi emlék,
majd egyszerre sikoltott agyamban, bár egyre feledni akartalak.

Körém tekeredtél, mint a hínár, fülembe súgtad: Ne bízz!
Csak álca, szép maskara, mit látsz. Hisz mind, mind játszik.
És Én hittem neki. Az arcok jöttek sorban, lassan kitelt a tíz,
s még mindíg jöttek, aztán egy nap vége lett, csönd lett megint.

Eltűnt a hangod. Azt hittem, végre eltemethetlek magamban,
de mindannyiszor, ha feltűnt egy bájos arc, Te megjelentél.
az arc árnyékodba veszett, mint annyi más a sorban.
Érzem, ha újra felbukkanna egy, az árnyéka újra csak Te lennél.

1998. március 16.


Izgató, s taszít

Mond, mitől válikoly kecsesen izgatóvá a női test,
s mikor kitárulkozván lelkét is adná, eltaszít?
Mégis valahogy tisztelem, keserves küzdelem lehet
levetkezni élveteg tekintetek előtt, mímelt erkölcseit.

1998. március 17.


Jövőd a homokban

Kezdetben minden oly más, oly idegen, de lassan megszokod,
hogy nincs Ő, és senki Rajtad kívül, csupán lábnyomod
a homokban, hová jövőt rajzoltál, de szél jött, s eső.
A lét monoton percekben hullik. Sima homokot hagy rajzod helyén az idő.

1998. március 17.


A ketrec

Elszánt ütem kopog a ketrec padlatán, s parázs szemek
villannak át a rácsok közti résen, kibúvót kutatva.
Már szinte érzed kitörni rab-lelkében a vulkáni hegyet,
amint először az égre lobban a mázsás indulat,
majd ráfeszül az élő szövetből szőtt falakra.

Önmaga ellen is fellázadt szellem, rácsát rázva börtönének,
némán üvölt, négy fal közt őrjöngve, s örökké Érted!

1998. március 17.


Behunyom szemem...

Behunyom szemem, képek keringenek körülöttem,
sétákról álmodom napsütötte ligetek alléján,
kedves, meghitt szavakról, egy bájos arcról a ködben,
repülésről álmodom, s elmerengni röpke pillanat varázsán,

de folyton felriaszt a világ, reggel, s üres csend fogad.
Az álmok szilánkjaikra hulltak, s a varázslat ismét elveszett.
Ébren napjaim fuldoklanak, akár a partra vetett halak.
Behunyom szemem. Robbanj szét való, Álmok csak bennetek hiszek!

1998. március 17.


Őrült eszmeként vagyunk

Széttépett bárányfelhők úsznak az égen,
megszakadt filmként pereg le a nappal,
kedves szavaink hűtlenek lettek már régen,
rádioaktív sugarakkal ébreszt a hajnal.

Mi vagyunk csupán, őrült eszmeként e földön,
tébolyunknak senki és semmi nem szab határt.
Már önmagunktól is félünk, szabadságunk börtön,
mit saját vakságunk hét lakatra zárt.

Lángba borult az ég, a föd, s a tengerek,
halál-táncát járja az idő az üszkös csontokon.
Szétgurult koponya-arcokból a vég Ránk nevet.
Némán jár köztünk az ítélet, fehér csontváz-lovon.

1998. március 17.


Láng!

Láng! Őrjöngve ismétlem neved, csupán vad lobogásod
látom, ha lehunyom szemem. El nem veszel, s nem adsz,
mintha csak önmagadért izzanál, s egász valód,
mint önző lélek, ki közel érhetne Hozzád, belé harapsz.

Láng! Fénylő lényeddel itt vonaglasz, dühödten, égre csapva
keserű nyelveiddel, mintha léted káromolnád szüntelen,
mégis világot adsz, ha vakon tévelyegve, nem lelek utamra,
mintha ismerném őrült természetedet. Láng! Szellemem!

1998. március 17.


Drót és rács

Drótok és rácsok feszülnek, drót és rács a horizont,
szöges kerítések szegélyezte másság e furcsa lét.
Nézd, mint megannyi száraz ág, az éhségtől csonttá aszott,
szinte már nem is emberinek tűnő kezek grotesz feszületét
festi a Nap a rácstengerről a homokba, hogy lássad.
Ezrek magánya korbácsolta kép ez, szemükben fáradt lemondás,
amint messzeségbe réved. Testüket már megadták a halálnak,
csupán lelkük apró szikrája ég, s a hátralevő, pár szívdobbanás.
Aztán néma csend, az égzengég után, s a villámsúlytotta ágak
lassan lehámlanak a rácsfonatról, mind a földre hullik,
akár ősz táján a száraz levelek, melyekből vörös nedv fakad.
Bár behunytad szemed, a kép marad, és soha el nem oszlik.

1998. március 18.


Szerelem

Szakadt, utcalány-ruhában járt, arcán a festék megkopott,
s mint régi, fekélyes sebek, ültek rajta a máló púder-nyomok.
Tán szépek lehettek a parfümben fürdetett gyermekévek,
de a kor ízlése cafkává tette a szűz erényű keblet,
s pénzért, ételért, egy fekhelyért, áruba bocsátotta kincseit,
mik kezdetben drága selymek, idővel rongyok, miket zsibvásárra vitt.
Mára, mi szépségéből maradt, undorodva fordul el a szem.
Hiába volt sokáig szűzi erényed, szajha lettél kedvesem!

1998. március 18.


Lenn, messzi...

Lenn, messzi tájak szirtfokán, robban így millió kristálycseppre a víz,
az égre lobbanó hullámok vad tánca rajta megtörik,
s csak hull a számtalan igazgyöngy, permete nedves függönyt borít
a néma sziklacsúcsra, honnan távolba vesző tekintetem Rólad álmodik.

Halk morajban fürdik a táj, az idő hullámsírba szállt.
Nincs teremtett lélek kívülem, s a lét is megszűnt dobogni,
csupán a horizonton félbetört, vérszínű Nap jövendől éjszakát,
de még nyújtja haláltusáját az alkony, mig csillagporral lesz teli.

Árnyak kelnek. Nyújtózkodva ébrednek, víz tükrén illegetik maguk,
körém telepszenek Ők, a sötétbe burkolt, néma gyászolók,
mintha értenék, mit zokog a sós ízű szél. Halál a hajnaluk,
de létük a zarándok Holdtól még pár röpke órát ellopott.

Még egy ideig némán figyeltem, mint festi át a kék eget
az alkony, s miként változik a szirtfokról a környező világ.
Ma már tűnni látszik a kép. Hol is volt e kis sziget?
Tán csak lelkem mélyén létezett, de most is érzem ezerszín-illatát.

1998. március 19.


Emlékeid

A nagy távolság is tünékeny, a messzeség egy pillanat, s átlép Rajtad,
miként jég alatt a lenti világ, szép emlékeid, mind lelkedbe fagytak.

1998. március 19.


Hová tűnt...?

Hová tűnt a bohóc jelmez, s a mosolygó álarc?
melyt évekig viselt az arc godtalan, folyton játszva,
mint kinek semmi gondja sincs. De ólomsúly lett a maszk,
s a festék repedezve lehámlott, rothadó húst hagyva alatta.

1998. május 21.


Feladott csaták

Ha feladsz egy csatát, Benned is meghal egy kicsinyke rész,
s minél több lesz a vesztett ütközet, akként halványul
egyéniséged is egy torz valóvá, s a kettétört egész
már so'sem lesz ép megint, s nem juthatsz rajta túl!

1998. május 21.


Végtelen álom a térben

Végtelen álom a térben, magánynak teremtett lélek-világ,
mulandó hangjai a vágy üzenetének, nem törhetik át szíved falát.
Csupán a percnyi lét harca ez a gyilkos hajnal ellen,
de csak szűkre szabott idő maradt, hol még szabad szeretnem.

1998. június 6.


Reggelre...

Mit adhatnék Neked szép álmokon kívül?
hisz ébredés után a varázs oly tünékeny.
Ha izzó szenvedélyről álmodsz, reggelre kihűl
lobogó szíved, s pokollá korcsosul szerelmem.

1998. június 6.